OKTATÁS
KUTATÁS
SEGÉD-
ESZKÖZÖK
kezdőoldal
fel
 

Evangélikus Hittudományi Egyetem
Rendszeres Teológiai Tanszék

kutatás>>
FORRÁSOK
 

[Egyetemes hitvallások] [Confessio Augustana] [Ágostai Hitvallás] [Formula Concordiae Epitomé_pdf]


HITVALLÁS

amelyet a győzhetetlen V. Károly császárnak az ágostai birodalmi gyűlésen adtak át az 1530. esztendőben.

"És a királyok előtt szólok a Te bizonyságaidról, és nem szégyenülök meg."

Zsolt 11.9,46

 

ELŐSZÓ

Győzhetetlen és felséges Császár, legkegyelmesebb Urunk! Császári Felséged birodalmi gyűlést hirdetett meg Augsburgba; hogy ez tanácskozzék majd a török - a keresztyén név és vallás e legádázabb, hagyományos régi ellensége - elleni védekezésről, hogyan lehetne dühödt támadásainak tartós és szakadatlan háborús felkészüléssel ellenállni; tanácskozzék továbbá szent vallásunk, a keresztyén hit ügyében támadt ellentétekről is, hogy a pártfelek egymás véleményét és álláspontját a vallás kérdésében kölcsönös szeretettel, jóakarattal és türelemmel nyilvánosan meghallgassák, megismerjék és mérlegre tegyék, s így - a mindkét oldal írásaiban eltérően tárgyalt kérdéseket helyreigazítva - ezeket a dolgokat újra rendezni lehessen az egyetlen, egyszerű igazság és a keresztyén egyetértés irányában; így kövessük és őrizzük meg ezután az egyetlen, tiszta és igaz vallast, s amiképpen egy Krisztus uralma alatt vagyunk és küzdünk, ugyanúgy egy keresztyén egyházban is élhessünk, egységben és egyetértésben. Az előbb emlitett gyűlésre - más választófejedelmekhez, fejedelmekhez és rendekhez hasonlóan - minket, alulírottakat is meghívtak. Mindezért, hogy a császári rendeletnek készségesen eleget tegyünk, idejében eljöttünk Augsburgba, s - dicsekvés nélkül mondjuk - a legelsők közt jelentünk itt meg.

Császári Felséged itt Augsburgban, e gyűlés kezdetén is tudtára adatta a választófejedelmeknek, fejedelmeknek és a birodalom többi rendjének más dolgokkal együtt, hogy a császári rendelet értelmében a birodalom minden egyes rendjének elő kell terjesztenie és át kell nyújtania véleményét, illetve állásfoglalását német és latin nyelven. Tanácskozást tartván, a múlt szerdán mi azt a választ adtuk Császári Felségednek, hogy részünkről hitvallásunk cikkeit a következő pénteken adjuk majd át. Hogy Császári Felséged akaratának eleget tegyünk, átnyújtjuk igehirdetőink és a magunk hitvallását a vallás kérdésében: így tanítottak nálunk mindeddig a Szentírás, Isten tiszta igéje, alapján.

Ha tehát majd a többi választófejedelem, fejedelem és rend is ugyanígy - latin és német nyelvű iratokban - előadta véleményét a vallás ügyében az említett császári előterjesztés szerint, erre az esetre a Császári Felségedet, legkegyelmesebb Urunkat megillető engedelmességgel készségesen felajánljuk: barátainkkal, az előbb említett fejedelmekkel, és a rendekkel baráti módon tanácskozunk alkalmas, elfogadható módozatokról avégből, hogy - amennyire tisztességgel lehet - megegyezésre jussunk, ezt az ügyet mindkét részről előterjesztett iratok alapján minden gyűlölködő szándéktól mentes, békülékeny szellemben íly módon megtárgyaljuk, a viszálynak köztünk, pártfelek közt Isten segítségevel végét vessük és megint egy, igaz, egyértelmű vallásra jussunk. Császári Felséged rendeltének szavai szerint valamennyiünknek az egy Krisztus uralma alatt kell lennünk, küzdenünk s az egy Krisztust kell vallanunk; hogy mindenek így el is jussanak Isten igazságára, mi ezért könyörgünk forró imádságokban Istenhez, segítse ezt az ügyet és adjon békességet.

Ha pedig az ügynek ez a megtárgyalása nem sikerülne Császári Felséged rendeletének szándéka szerint és eredménytelenül végződnék, - ez a többi választófejedelemtől, fejedelemtől és rendtől mint a másik pártfél től függ, mi akkor is bizonyságát adjuk: amennyire ez Istennel és jó lelkiismerettel lehetséges, semmit sem utasítunk vissza, ami valamiképpen a keresztyén egyetértés elérésére vezethet. Császári Felséged, valamint a többi választófejedelem, birodalmi rend és akiket csak áthat a szeretet és buzgóság az igaz vallás iránt: mindazok, akik ezt az ügyet részrehajlás nélkül meghallgatni hajlandók, a magunk és a mieink hitvallásából ezt majd kegyesen megismerik és megértik.

Császári Felséged a választófejedelmeknek, fejedelmeknek és birodalmi rendeknek nem egyszer, hanem ismételten azt is kegyesen tudtára adta, az Úr 1526. esztendejében Speyerben tartott birodalmi gyűlésen pedig császári üzenetének megadott és élőírt formájában nyilvánosan felolvastatta, hogy Császári Felséged bizonyos, akkor megjelölt okoknál fogva ebben a vallási vitában nem kíván döntést hozni, ellenben a római pápánál szorgalmazni szándékozik a zsinat összehívását. Ez még részletesebben kifejeződött egy évvel ezelőtt, a legutóbbi speyeri birodalmi gyűlésen. Császári Felséged itt Ferdinánd úr, Csehország és Magyarország királya, a mi jóakarónk és kegyes urunk által, továbbá a szóvívő és a császári meghatalmazottak útján többek közt tudatta üzenetében, hogy Császári Felséged tudomásul vette és végiggondolta azt a javaslatot, amelyet Császári Felséged birodalmi helytartója, a császári kormány elnöke és tanácsosai és a Regensburgban egybegyűlt többi rend küldöttei terjesztettek elő az egyetemes zsinat összehívására, s hogy a zsinat összehívását Császári Felséged, is hasznosnak ítéli; mivel pedig azok az ügyek, amelyekről akkoriban Császári Felséged és a római pápa közt tárgyalás folyt, szorosan összefüggnek a megegyezés és a keresztyén kibékülés kérdésével, Császári Felséged nem kételkedik benne, hogy a. római pápa rávehető lesz az egyetemes zsinat megtartására. Mindezért Császári Felséged kegyesen kifejezte abbeli igyekezetét, hogya római pápa ilyen zsinatnak az első alkalmas időpontban meghívó levelek útján történő kihirdetéséhez és egybeseregléséhez hozzájáruljon.

Arra az esetre tehát, ha ezek az ellentétek köztünk és a másik fél között barátságos módon nem rendeződnének, itt Császári Felséged előtt az eddigieken felül teljes engedelmességgel még arra is késznek nyilatkozunk, hogy megjelenjünk és számot adjunk ilyen keresztyén, szabad egyetemes zsinaton, amelynek egybehívásáról a választófejedelmek, fejedelmek és birodalmi rendek mindig nagy egyetértéssel határoztak mindazokon a birodalmi gyűléseken, amelyeket Császári Felséged uralkodása idején tartottak. Ehhez a zsinathoz és Császári Felségedhez ebben a rendkívül nagy jelentőségű és súlyos ügyben kellő módon, törvényes formában már előbb is fellebbeztünk. Ehhez a fellebbezéshez mind a mai napig ragaszkodunk. Tőle - ha az ügyet a császári meghívó levél értelmében barátságos módon meg nem hallgatják és a keresztyén egyetértés helyre nem áll - sem ezen, sem más tárgyaláson eltérni nem szándékozunk, de nem is tudunk. Erről ezen a helyen is nyilvánosan tanúságot teszünk.

I. RÉSZ
A FÖ HITCIKKEK

I. AZ ISTEN

Gyülekezeteink teljes egyetértéssel tanítják: a niceai zsinat határozata az isteni lényeg egységéről és a három személyről igaz és azt minden kételkedés nélkül hinni kell. Közelebbről, hogy egy isteni lényeg van, neve szerint is, valósággal is Isten, örökkévaló, test nélküli, részekre oszthatatlan, végtelen hatalmú, bölcseségű és jóságú, mindeneknek - láthatóknak és láthatatlanoknak - teremtője és megtartója; és mégis három személy van, egyenlő lényegű és hatalmú, együtt örökkévaló: Az Atya, a Fiú és a Szentlélek. A személy szót pedig olyan értelemben hasznáIják, ahogyan ebben az összefüggésben az egyházi írók használták: nem részt vagy tulajdonságot jelöl másvalamiben, hanem azt, aminek önálló léte van.

Elítélik mindazokat a tévtanításokat, amelyek ez ellen a hittétel ellen támadtak, mint a manicheusokat, akik két őslétezőt vallottak, a jót és a rosszat; továbbá a valentiniánusokat, ariánusokat, euriomiánusokat, mohamedánokat és minden hozzájuk hasonIót. Elítélik a régi és újfajta szamoszaténusokat is. Ezek azt állítják, hogy csak egyetlen isteni szemé1y van; ezért az Igéről és a Szentlélekről körmönfont és bűnös módon úgy okoskodnak, hogy azok nem külön személyek, hanem az Ige csupán a hangzó igét, a Lélek pedig a létezőkben található teremtett mozgatóerőt jelenti.

II. AZ EREDENDŐ BŰN

Tanítják továbbá, hogy Ádám bűnbe esése óta a származás természetes rendjében minden ember bűnösen születik tehát Isten félelme és Istenbe vetett bizalom nélkül, bűnös kívánsággal. Ez az eredendő betegség vagy romlás valóságos bűn, kárhozatot és örök halált hoz most is azokra, akik a keresztség által és a Szentlélektől újjá nem születnek.

Elítélik a pelagiánusokat és másokat, akik tagadják, hogy az eredendő romlás bűn. Ezek Krisztus érdemének és ajándékainak dicsőségét kisebbítve azt állítják, hogy az ember a saját természetes képességeiből is megigazulhat Isten színe előtt.

III. AZ ISTEN FIA

Tanítják továbbá, hogy az Ige, azaz Isten Fia, a boldogságos Szűz; Mária méhében magára vette az emberi természetet; úgyhogy két természet van - az isteni és az emberi - van szétválaszthatatlanul összekötve egyetlen személyben, egy Krisztussá, ki valóságos Isten és valóságos ember, szűz Máriától született, valóságosan szenvedett, keresztre feszíttetett, meghalt és eltemettetett, azért, hogy kiengesztelje irántunk az Atyát és áldozattá legyen az emberek minden elkövetett bűnéért, nem csak eredendő vétkességükért. Ugyanő alászállt a poklokra és harmadnapra valóban feltámadt, majd felment a mennybe, hogy az Atya jobbjára üljön, mindörökké országoljon és uralkodjék minden teremtményen, és megszentelje a benne hívőket a Szentlélek által, elküldvén Őt szívükbe, hogy vezesse, vigasztalja, megelevenítse őket és megvédelmezze az ördög és a bűn hatalma ellen.

Ugyanez a Krisztus egyszer majd mindenek láttára visszatér, hogy megítélje az élőket és a holtakat stb. - az Apostoli Hitvallás szerint.

IV. A MEGIGAZULÁS

Tanítják továbbá, hogy az emberek nem igazuhatnak meg Isten színe előtt a saját erejükből, tulajdon érdemeik vagy cselekedeteik alapján; hanem ingyen, Krisztusért, hit által igazulnak meg, ha hiszik, hogy (Isten) kegyelmébe fogadja őket és megbocsátja bűneiket a Krisztusért, ki halálával elégtételt adott bűneinkért. Ezt a hitet számítja be Isten, előtte érvényes igazságul. Római levél 3. és 4. fejezete.

V. AZ EGYHÁZI SZOLGÁLAT

Isten azért rendelte az evangéliumhirdetésnek és szentségosztásnak szolgálatát, hogy erre a hitre eljussunk. Mert az igén és szentségeken mint közvetítő eszközökön keresztül kapjuk a Szentlélek ajándékát. Ő támaszt hitet - ahol és amikor Istennek tetszik - azokban, akik hallják az evangéliumot: azt tudniillik, hogy Isten nem érdemeink miatt, hanem a Krisztusért igaznak fogadja el azokat, akik hiszik, hogy Krisztusért kegyelmet nyernek. "Hogy a Lélek ígéretét elnyerjük hit által", Gal 3,14.

Elítélik az anabaptistákat és másokat, akik azt tartják, hogy az ember külső ige nélkül, saját előkészületei és cseleke detei útján nyeri el a Szentlelket.

VI. AZ ÚJ ENGEDELMESSÉG

Tanítják továbbá, hogy ennek a hitnek jó gyümölcsöket kell teremnie. Az Isten parancsolatába foglalt jó cselekedeteket azért keIl megtennünk, mivel ezt Isten kívánja; nem pedig abban bizakodva, hogy ezekkel a cselekedetekkel lehetünk Isten színe előtt érdemessé a megigazulásra. Mert a bűnbocsánatot és megigazulást hittel ragadjuk meg. Ezt Krisztus szava is bizonyítja: Ha_mindezeket megcselekedtétek, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk (Lk 17,10). Ugyanezt tanítják a régi egyházi írók. Ambrosius így szól: "Isten azt végezte, hogy aki Krisz;tusban hisz, az üdvözül és cselekedet nélkül, egyedül hittel, ingyen nyeri el a bűnök bocsánatát."

VII. AZ EGYHÁZ

Tanítják továbbá, hogy az egy anyaszentegyház minden időben megmarad. Az egyház a szentek gyülekezete amelyben az evangéliumot tisztán tanítják és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki. Az egyház valódi egységéhez elegendő, hogy egyetértés legyen az evangélium tanításában és a szentségek kiszolgáltatásában. De nem szükséges, hogy az emberi hagyományok vagyis az emberi eredetű egyházi szokások és szertartások, mindenütt egyformák legyenek. Amint Pál mondja: "Egy a hit, egy a keresztség, egy az Isten és mindeneknek Atyja" stb. Ef 4,5-6.

VIII. MI AZ EGYHÁZ?

Az egyház valójában a szentek és igazán hívők gyülekezete. De mivel ebben az életben sok képmutató és gonosz él közéjük keveredve, ezért a szentségekkel akkor is szabad élni, ha gonoszok szolgáltatják ki. Krisztus mondása szerint: "Az írástudók és a farizeusok a Mózes székében ülnek" stb. (Mt 23,2). Mind a szentségeknek, mind az igének Krisztus rendelése és parancsa folytán van hatóereje, még akkor is, ha gonoszok szolgálnak velük.

Elítélik a donatistákat és hasonlókat. Ezek azt tartották, hogy az egyházban nem szabad gonoszok szolgálatával élni, s úgy gondolták, hogya gonoszok szolgálatának sem haszna, sem hatóereje nincs.

IX. A KERESZTSÉG

A keresztségről azt tanítják, hogy szükséges az üdvösséghez, és Isten a keresztség által kegyelmét adja. Továbbá, hogy a gyermekeket meg kell keresztelni. Mikor ezeket a keresztség által Istennek felajánljuk, Isten őket kegyelmébe fogadja.

Elítélik az anabaptistákat, akik helytelenítik a gyermekkeresztséget és azt állítják, a gyermekek keresztség nélkül üdvözülnek.

X. AZ ÚRVACSORA

Az úrvacsoráról azt tanítják, hogy Krisztus teste és vére valóságosan jelen van és kiosztásra kerül az úrvacsorával élőknek. Egyúttal elvetik azokat, akik másképpen tanítanak.

XI. A GYÓNÁS

A gyónásról azt tanítják, hogy a külön feloldozást meg kell őrizni a gyülekezetekben, bár az összes vétkek gyónásbeli felsorolása nem szükséges. Mert a zsoltár szerint ez lehetetlen dolog: Kicsoda ismeri a vétkeket? (Zsolt 19,1.3).

XII. A BŰNBÁNAT

A bűnbánatról azt tanítják, hogy akik a keresztség után bűnbe estek, bármikor részesülhetnek bűnbocsánatban, ha megtérnek. Az egyház az ilyeneket, akik a bűnbánat útjára térnek, köteles feloldozni. A bűnbánatnak pedig helyes értelemben ez a két része van: az egyik a töredelem, vagyis az a rettegés, amelyet a bűn megismerése kelt a lelkiismeretben; a másik pedig a hit, amely az evangéliumból vagy feloldozásból fakad és Krisztusért hiszi a bűnök bocsánatát, megvígasztalja a lelkiismeretet és megszabadítja rettegésétől. Ezután jó cselekedeteknek kell következniük: ezek a bűnbánat gyümölcsei.

lítélik az anabaptistákat, akik azt tartják, hogy az egyszer már megigazultak nem veszthetik el többé a Szentlelket; azt állítják továbbá, egyesek ebben az életben olyan tökéletességre jutnak, hogy lehetetlen vétkezniük.

Elítélik a novaciánusokat is; ezek a keresztség után megtagadták a feloldozást a bűnbe esettektől még akkor is, ha a bűnbánat útjára tértek.

Elvetik azokat is, akik nem azt tanítják, hogy a hit által részesülünk a bűnök bocsánatában, hanem azt követelik, hogy saját elégtételeink útján kell érdemessé válnunk a kegyelemre.

XIII. A SZENTSÉGEKKEL ÉLÉS

A szentségekkel élésről azt tanítják: a szentségek nemcsak azért rendeltettek, hogy ismertetőjelei legyenek a hit megvallásának az emberek közt; hanem inkább azért, hogy jelei és bizonyságai legyenek Isten irántunk való jóakaratának, s felkeltsék és erősítsék a hitet mindazokban, akik élnek velük. A szentségekkel ezért úgy kell élni, hogy vele járjon a hit, amely bízik a szentségek által nyújtott és szemünk elé tárt ígéretekben.

XIV. AZ EGYHÁZI REND

Az egyházi rendről azt tanítják, hogy nyilvánosan senki más se tanítson és szolgáltassa ki a szentségeket az egyházban, csak az, akit erre szabályszerűen elhívtak.

XV. AZ EGYHÁZI SZOKÁSOK

Az egyházi szokásokról azt tanítják, hogy meg kell őrizni mindazokat a szokásokat, amelyek bűn nélkül megtarthatók és az egyház békességét, jó rendjét szolgálják, - mint bizonyos szent napok, ünnepek és hasonlók.

De intik az embereket: ilyen dolgokkal meg ne terheljék lelkiismeretüket, mintha az ilyen külső kegyességgyakorlás szükséges volna az üdvösséghez.

Arra is figyelmeztetik őket, hogy azok az emberi hagyományok, amelyeket Isten engesztelésére, a kegyelem kiérdemlésére és a bűnökért elégtételül rendeltek el, ellentétben vannak az evangéliummal és a hitről szóló tanítással. Ezért az olyan fogadalmak, ételekre és napokra vonatkozó hagyományok stb., amelyeket a kegyelem kiérdemlésére, valamint bűnökért adott elégtételképpen hoztak szokásba, haszontalanok és ellenkeznek az evangéliummal.

XVI. A VILÁGI DOLGOK

A világi dolgokról azt tanítják, hogy a törvényes világi intézmények Isten jó alkotásai. A keresztyéneknek szabad hivatalt viselniük, bíráskodniuk, császári és más, érvényben levő törvények szerint ítélkezniük, jogos halálos ítéleteket hozniuk, jogos háborút viselniük, katonáskodniuk, törvényes szerződést kötniük, saját tulajdonnal rendelkezniük, a hatóságok kívánságára esküt tenniük, házasodniuk és férjhez menniük.

Elítélik az anabaptistákat, akik eltiltják a keresztyéneket ilyen világi kötelességektől.

Elítélik azokat is, akik az evangéliumi tökéletességet nem az istenfélelemben és hitben, hanem a világi kötelességek elhagyásában keresik. Mert az evangélium a szív örökkévaló igazságát tanítja. Ezzel azonban nem forgatja fel az állami vagy a családi élet rendjét; nagyon is megköveteli, hogy azt Isten rendeléseként megtartsuk és a szeretetet ebben a rendben gyakoroljuk. A keresztyének tehát kötelesek felsőbbségeiknek és a törvényeknek engedelmeskedni, hacsak azt nem követelik tőlük, hogy bűnt kövessenek el; mert akkor inkább Istennek kell engedelmeskedniük, mint az embereknek. Csel 5,29.

XVII. KRISZTUS VISSZAJÖVETELE ÍTÉLETRE

Tanítják továbbá: Krisztus a világ végén megjelenik majd, hogy ítéletet tartson. A halottakat mind feltámasztaja . Az istenfélőknek és választottaknak örök életet és soha el nem múló boldogságot ád. A istenteleneke és az ördögöket pedig arra kárhoztatja, hogy vég nélkül gyötrődjenek.

Elítélik az anabaptistákat, akik azt tartják, hogy az elkárhozott emberek és az ördögök büntetése egyszer véget ér.

Elítélnek másokat is, akik most olyan zsidós nézeteket terjesztenek, hogy a halottak feltámadása előtt - az istentelenek teljes leigázásával - az istenfélők szerzik meg a világuralmat.

XVIII. A SZABAD AKARAT

A szabad akaratról azt tanítják: az emberi akaratnak van annyi szabadsága, hogy becsületes világi életet tudjon folytatni, és választani tudjon olyan dolgok közül, amelyek az értelem hatáskörébe tartoznak. De arra nincs ereje, hogy a Szentlélek nélkül megvalósítsa az Isten színe előtt érvényes vagy másképpen lelki igazságot. Mert a természetes ember nem érti meg az Isten Lelkének dolgait (1 Kor 2,14). Ez az igazság csak akkor valósul meg a szívekben, ha az ige által a Szentlelket vesszük. Ezt ugyanilyen szavakkal fejti ki Augustinus a Hypognosticon III. könyvében: "Valljuk, hogy szabad akarat van minden emberben, s ehhez az értelem ítélőképessége is hozzátartotik: Nem minthogyha ezáltal valamihez kezdhetne, vagy éppen elérhetne valamit azokban a dolgokban, amik Istenre tarrtoznak; egyedül csak a jelenvaló élet dolgaiban képes erre, akár jók ezek, akár rosszak. Jónak mondom mindazt, ami az (emberi) természet jó oldaláról származik, mint azt akarni, hogya mezőn dolgozzunk, együnk és igyunk, legyenek barátaink, legyen ruhánk, házat építsünk, házasságra lépjiink, barmokat tartsunk, különféle haszno.s mesterségeket tanuljunk, - vagy akarni bármiféle jót, ami a jelenvaló életre tartozik. Mindezek a dolgok sem az isteni világkormányzás nélkül léteznek, hanem éppen tőle, általa vannak és vették kezdetüket. Rossznak pedig az olyat mondom, mint a bálványimádást, emberölést akarni, stb."

XIX. A BŰN OKA

A bűn okáról azt tanítják, hogy bár Isten teremti és tartja fenn a természetet, a bűn oka mégis a gonoszok, vagyis az ördög és az "istentelenek" akarata. Ez - Isten segítsége nélkül - elfordult Istentől. Amint Krisztus mondja: "Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól", Jn 8,44.

XX. A HIT ÉS A JÓ CSELEKEDETEK

Alaptalanul vádolják a mieinket azzal, hogy tiltják a jó cselekedeteket. A Tízparancsolatról szóló és más, hasonló tartalmú irataik bizonyítják, hogy hasznos tanítást adnak valamennyi életformáról és kötelességről: arról, hogy az élet milyen formái és az egyes hivatásokban milyen cselekedetek kedvesek Istennek. Ezekről a dolgokról az igehirdetők régebben alig szóltak valamit. Csak az olyan gyerekes és szükségtelen cselekedeteket sürgettek, mint bizonyos szent napok és bőjti idők megtartása, testvéregyesületek, zarándoklatok, szentek tisztelése, olvasó-morzsolgatás, szerzetesség és hasonlók. Intésünkre ellenfeleink ezeket lassan-lassan kezdik elhagyni, s az ilyen haszontalan dolgokról már nem prédikálnak annyit, mint azelőtt. A hitet is kezdik emlegetni, pedig azelőtt milyen csodanagy volt róla a hallgatás! Tanítják, hogy nem pusztán cselekedetekről igazulunk meg; összekötik a cselekedetekkel a hitet, s azt mondják: a hitből és cselekedetekből leszünk igazakká. Ez a tanítás tűrhetőbb az e1őzőnéI, és több vígasztalást adhat, mint régi tanításuk.

A hitről szóló tanítás tehát - pedig ennek kellene a fődolognak lennie az egyházban - sokáig hevert ismeretlenül. Mindenkinek el kell ismernie, hogy a prédikációkban mélységesen hallgattak a hitből származó igazságról, és csak a cselekedetekről szóló tanítást hánytorgatták az egyházban. Ezért aztán a mieink a következő módon tanították a gyülekezeteket a hit dolgában:

Először is: cselekedeteink sem Istent nem engesztelhetik meg, sem a bűnbocsánatra és kegyelemre nem tehetnek érdemessé. Ezt csak hittel érjük el: ha hisszük, hogy Krisztusért kegyelmet nyerünk. Mert Ő rendeltetett közbenjáróul és engesztelésül, hogy az Atyát megbékéltesse velünk. Aki tehát abban bizakodik, hogy cselekedetekkel válik érdemessé a kegyelemre, az megveti Krisztus érdemét, kegyelmét, és Krisztus nélkül, emberi erővel keresi az utat Istenhez. Pedig Krisztus magáról mondotta: "Én vagyok az út az igazság és az élet!" (Jn 14,6)."

Ez a hitről szóló tanítás Pálnál mindenütt szóba kerül. "Kegyelemből tartattatok meg a hit által, nem cselekedetekből" stb. Ef 2,8

És nehogy valaki azzal keressen kifogást, hogy mi Pálnak valamilyen újfajta magyarázatát találtuk ki: az egyházi atyák ezt a dolgot teljes egészében bizonyítják. Hiszen Augusrinus számos könyvében védi a kegyelmet és a hitből származó igazságot a cselekedetek érdemszerzése ellen. Ambrosius is hasonló tanít "A pogányok ellhívásáról" című munkájában és másutt. A pogányok elhívásáról írt könyvében ezt mondja: "A Krisztus vérén szerzett váltság értéktelenné válnék s az Isten irgalmassága sem győzedelmeskednék az emberi cselekedetek jogigényén, ha a kegyelemből való megigazulás megelőző érdemekért járna; így nem az aándékozó ajándéka volna, hanem a munkálkodó bére."

Ha a tapasztalatlanok meg is vetik ezt a tanítást, az istenfélők és megrettent lelkiismeretűek viszont maguk tapasztalják, milyen végtelenül nagy vígasztalást ad. Mert a lelkiismeretet nem nyugtatja meg semmiféle cselekedet, csak a hit: amikor megbizonyosodik arról, hogy Isten kiengesztelődött a Krisztusért. Amint Pál tanítja: "Megigazulván hit által, békességünk van Istennel" Rm 5,1. Ezt az egész tanítást a rettegő lelkiismeret említett küzdelméhez kell hozzámérnünk. Enélkül a küzdelem nélkül meg sem lehet érteni. Ezért ítélik meg helytelenül a tapasztalatlan és avatatlan emberek. Ezek arról álmodoznak, hogy igaznak lenni keresztyén értelemben sem más, mint iga7.nak lenni világi, vagy filozófiai értelemben.

Azelőtt a cselekedetekről szóló tanítás gyötörte az emberek lelkiismeretét. Nem hallották az evangélium vigasztalását. Abban reménykedtek, hogy ott a szerzetesi élettel majd érdemessé lehetnek a kegyelemre. Mások megint másféle cselekedeteket gondoltak ki, hogy érdemessé váljanak a kegyelemre és elégtételt adjanak bűneikért. Erre a Krisztusba-vetett hitről szóló tanításra, hirdetésére és felújítására azért volt olyan nagy szükség, hogy akinek retteg a lelkiismerete, ne maradjon vigasztalás nélkül, hanem megtudja: a Krisztusba-vetett hittel nyerjük el a kegyelmet és a bűnök bocsánatát.

Emlékeztetik nálunk az embereket arra is, hogy a hit szó e helyen nem a (bibliai) történet puszta ismeretét jelenti, - ez az istentelenekben és az ördögökben is megvan; hanem olyan hitet jelent, amely nemcsak a történetet magát hiszi, hanem e történet eredményét is, - vagyis ezt a hittételt a bűnök bocsánatáról; hogy Krisztus által mienk a kegyelem, igazság és bűnbocsánat.

Aki pedig már tudja, hogy Krisztus által kegyelmes Atyja van, az Igazán ismeri Istent; tudja, hogy Istennek gondja van rá, segítségül hívja, egy szóval: nincs Isten nélkül, mint a pogányok. Az ördögök és az istentelenek viszont nem tudják hinni ezt a hittételt: a bűnök bocsánatát. Ezért gyűlölik Istent, mintha ellenségük volna; nem hívják segítségül és nem várnak tőle semmi jót. Augustinus is így inti az olvasót a hit szóval kapcsolatban, s arra tanít: a hit szót a Szentírásban nem az ismeretre kell érteni - ez megvan az istentelenekben is -, hanem arra a bizodalomra, amely megvigasztalja és felemeli a megrettent szíveket.

Továbbá: a mieink azt tanítják, hogy szükséges a jót cselekedni. De nem azért, hogy abban bizakodjunk: ezáltal érdemessé leszünk a kegyelemre; hanem azért, mert Isten ezt akarja.

A bűnbocsánatot és kegyelmet csak hittel lehet megragadni. De mivel hit által elnyerjük a Szentlelket, azért a szívek is megújulnak és új indításokkal telnek meg, annyira, hogy jó cselekedeteket tudnak teremni. Ezt mondja Ambrosius is: "A jó akaratnak és az igaz cselekvésnek a hit a szülőanyja". Szentlélek nélkül az emberi akaraterő telve van istentelen indulatokkal; sokkalta gyarlóbb, minthogy Isten megítélése szerint jó cselekedeteket tudna véghezvinni. Ráadásul még az ördög hatalmában is van, s ez az embert különféle bűnökre, hitetlen gondolatokra és nyílt gonosztettekre ösztönzi. Világosan láthatjuk ezt a (régi) bölcselőknél. Ezek személy szerint igyekeztek ugyan becsülettel élni, de nem sikerült nekik; sőt számos nyilvánvaló vétékkel szennyezték be magukat. Ilyen nagy az ember gyarlósága, ha nincsen benne hit és Szentlélek, s egyedül a saját emberi erejével kormányozza magát.

Mindebből könnyen kiviláglik: ezt a tanítást nemcsak vádolni nem szabad azzal, hogy tiltja a jó cselekedeteket; hanem sokkal inkább dicsérni kell, mert megmutatja, hogyan leszünk képessé jó cselekedetekre. Hit nélkül ugyanis az emberi természet semmikép sem tudja teljesíteni azokat a cselekedeteket, amelyekét az első vagy a második parancsolat követel. Hit nélkül nem hívja Istent segítségül, nem vár Istentől semmit, nem tűri el a keresztet, hanem embereknél keres oltalmat és emberi segítségbe veti bizodalmát. Hit nélkül és Istenbe-vetett bizodalom nélkül így kerül uralomra a szívben mindenféle kívánság és emberi elgondolás. Ezért mondotta Krisztus: "Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek", Jn 15,5. Es ezért énekli az egyház: Te isteni erőd nélkül semmi sincs az emberben, nincsen semmi bűntelen.

XXI. A SZENTEK TISZTELETE

A szentek tiszteletéről azt tanítják: a szentekről megemlékezhetünk azért, hogy kövessük hitüket és jó cselekedeteiket, hivatásunk szerint, - ahogyan követheti a császár Dávid példáját azzal, hogy hadat visel a török távoltartására hazánktól; mert mind a kettő uralkodó. Azt azonban nem tanítja a Szentírás, hogy a szentekhez fohászkodjunk és a szentektől kérjünk segítséget. Mert egyedül Krisztust állítja elénk közbenjáróul, engesztelésül, főpapul és szószólóul. Őt kell segítségül hívnunk, és megígérte, hogy meghallgatja könyörgésünket. Ezt a tiszteletet fogadja a legszívesebben, hogyha ti. Őt hívjuk segítségül minden nyomorúságunkban. "Ha valaki vétkezik, van szószólónk az Atyánál" stb. 1 Jn 2,1.

Nagyjából ez a foglalatata tanításunknak. Amint megállapítható, semmi sincsen benne, ami a Szentírástó1, az egyetemes keresztyén egyháztól vagy akár a római egyháztól eltérne, - amennyire ezt az egyházi írókból ismerjük. Mivel így áll a dolog, kíméletlenül ítélkeznek, akik azt követelik, hogy a mieinkkel eretnekek módjára kell bánni. Az egész vita a körül a néhány visszaélés körül folyik, amely megbízható alap nélkül jutott be a gyülekezetekbe. S ha ezekben a dolgokban volna is véleménykülönbség, annyi kíméletesség mégis csak illenék a püspökökhöz, hogy a most előterjesztett hitvallásra való tekintettel megtűrjék a mieinket. Hiszen még az egyházi kánonok sem olyan szigorúak, hogy mindenütt ugyanazokat az egyházi szokásokat követelnék meg, - nem is voltak soha egyforma szokások minden gyülekezetben. A mieink a régi szokások jórészét mégis gondosan megőrzik. Mert hazugság és rágalom, hogy gyülekezeteinkben minden régi szertartást, minden régi intézményt eltörölnek. Ellenben általános volt az a panasz, hogy elterjedt egyházi szokásokhoz bizonyos visszaélések fűződtek. Mivel ezeket jó lelkiismerettel nem lehetett megtűrni, bizonyos mértékig helyreigazították őket.

II. RÉSZ

CIKKEK
A MEGSZÜNTETETT VISSZAÉLÉSEKRŐL

Gyülekezeteink egyetlen hittételben sem térnek el az egyetemes keresztyén egyháztól. Egynéhány olyan visszaélést hagytak el csupán, amelyek újkeletűek és - az egyházi kánonok szándékával ellentétben - az elmúlt idők hibájából nyertek jóváhagyást. Kérjük ezért Császári Felségedet, hallgassa meg jóakarattal, mit változtattunk meg, és miért nem kényszerítjük többé a népet arra, hogy ezeket a visszaéléseket lelkiismerete ellenére megtűrje. Ne higgyen Császári Felséged azoknak, akik hallatlan rágalmakat hintenek el a nép között, hogya mieink ellen lángra lobbantsák az emberek gyűlöletét! Így ingerelték fel derék emberek lelkét, így adtak kezdetben is alkalmat erre a viszálykodásra; és most is ugyanezen a módon igyekeznek növelni az ellentéteket. Mert Császári Felséged kétségtelenül megbizonyosodik majd arról, hogy nálunk mind a tanítás, mind a szertartások módja elviselhetőbb, mint amilyennek ellenséges és rosszindulatú emberek leírják. Különben sem lehet az igazságot a tömeg híreszteléseiből vagy rosszakaratú emberek rágalmaiból összeállítani! Másfelől azt is könnyű megérteni, hogy az egyházi szertartások tekintélyének megőrzésére és az áhítat és kegyesség ébrentartására a nép között az használ a legtöbbet, ha a szertartások illő módon történnek.

XXII. AZ ÚRVACSORA KISZOLGÁLTATÁSA MINDKÉT SZÍN ALATT

Az úrvacsorában mindkét szín alatt kiszolgáltatjuk a szentséget a népnek, mert ez a szokás felel meg az Úr parancsának Mt. 26,27 szerint: "Igyanak ebből mindnyájan!" Krisztus itt világosan meghagyja, hogy a kehelyből mindnyájan igyanak.

De nehogy valaki akképpen akadékoskodhassék, mintha ez csak a papokra vonatkoznék, Pál a Korinthusi levélben (1 Kor 11,20 kk) olyan példát említ. amelyből kitűnik, hogy az egész gyülekezet mindkét szín alatt vette az úrvacsorát. Ez a szokás az egyházban sokáig megmaradt. Bizonytalan, hogy mikor és kinek a kezdeményezésére változtatták meg először, bár Cusanus bíboros megemlíti, mikor hagyták jóvá. Cyprianus néhány helyen tanúskodik róla, hogy Krisztus vérét adták a népnek. Ugyanezt tanúsítja Hieronymus: A papok szolgálnak az oltári szentséggel és Krisztus vérét kiosztják a népnek. Sőt Gelasius pápa is meghagyja, hogya szentséget ne szakítsák ketté. II. szakasz: A konszekrációról, "Comperimus" fejezet. Csak megszokásból van másképpen, nem is olyan régóta. Kétségtelen viszont, hogy semmiféle szokást sem szabad jóváhagyni, ha Isten parancsaival ellentétben honosították meg. Az egyházi kánonok is ezt bizonyítják: VIII. szakasz, "Veritate" fejezet és következők. Ezt a szokást azonban nemcsak a Szentírás ellenére fogadták el, hanem a régi egyházi szabályoknak és az egyház példaadásának ellenére is. Ha azért egyesek mindkét szín alatt kívántak élni a szentséggel, nem kellett volna őket kényszeríteni rá, hogy - lelkiismeretük sérelmére - másképpen cselekedjenek. Mivel a szentség kettészakítása nem felel meg Krisztus rendelésének, el szokták hagyni nálunk a körmenetet is, amely eddig szokásban volt.

XXIII. A PAPOK HÁZASSÁGA

Általános volt a panasz az olyan papok rossz példája miatt akik nem éltek önmegtartóztató életet. Ezért mondotta állítóla Pius pápa, hogy ha voltak is bizonyos indítóokai annak, hogy a papoknak megtiltották a házasságot, sokkal súlyosabb érvek vannak rá, amiért azt meg kellene engedni nékik. Igy írja meg ezt Platina. Mivel a mi papjaink az említett nyilvános botrányokat el akarják kerülni, megházasodtak, és tanították, hogy szabad házasságot kötniök. Először, mivel Pál azt mondja: "A paráznaság miatt minden férfiúnak tulajdon felesége legyen" (1 Kor 7,2); továbbá: "Jobb házasságban élni, mint égni"Kor.7 ,9). Másodszor, Krisztus azt mondja: "Nem mindenki veszi be ezt a beszédet" (Mt 19,11); itt arra tanít, hogy nem minden ember alkalmas a nőtlenségre, mivel Isten az embert szaporodásra teremtette, 1 Móz 1,27. Az embernek pedig nincs hatalma arra, hogy Isten külön adománya és munkálkodása nélkül a teremtésen változtasson. Azoknak tehát, akik nem alkalmasak a nőtlenségre, házasságot kell kötniök: mert semmiféle emberi törvény és fogadalom sem törölheti el Isten parancsát és Isten rendelését. Ezért tanítják a papjaink, hogy szabad házasságra lépniök.

Az is bizonyos, hogy a régi egyház papjai házas emberek voltak. Pál azt mondja (1 Tim 3,2) hogy olyan püspököt kell választani, aki házas ember. Németországban csak négyszáz évvel ezelőtt erőszakos módon kényszerítették rá a papokat a nőtlenségre. Tanúsítottak is olyan ellenállást, hogy amikor a mainzi érsek a római pápának ez ügyben kiadott rendeletét ki akarta hirdetni, a haragra gerjedt papok közt a forrongásban majdnem életét vesztette! Ráadásul még olyan embertelenül jártak el ebben az ügyben, hogy nemcsak a következő időre tiltották meg a házasságkötést, hanem a meglevőket is felbontották, - minden isteni és emberi jognak, sőt olyan egyházi törvényeknek ellenére, amelyeket nemcsak pápák, hanem a leghíresebb zsinatok alkottak.

Mivel a világ öregedéséveI az emberi természet is mindig gyarlóbbá lesz, ajánlatos jól vigyázni, hogy ne harapózzék el még több bűn Németországban!

Továbbá: Isten azért rendelte a házasságot, hogy orvossága legyen az emberi gyarlóságnak. Az egyházi kánonok maguk mondják, hogy a régi szigorúságon az emberek gyarlósága miatt későbbi időkben egyszer-másszor enyhíteni kell. Kívánatos, hogy ez történjék ebben az ügyben is! Mert úgy tűnik, ha a házasságot továbbra is megtiltják, a gyülekezetekből egyszer csak elfogynak a pásztorok.

Mivel Isten rendelése érvényben van, mivel az egyház (régi) szokása is jól ismert, és mivel a tisztátalan papnőtlenség annyi botránynak, házasságtörésnek és a kötelességteljesítő hatóság fenyítését megérdemlő annyi más bűnnek lett a szülőoka: mégis csak különös dolog, hogy semmilyen ügyben sem járnak el nagyobb kegyetlenséggel, mint éppen a papok házasságával szemben. Isten azt parancsolta, hogy a házasságot tiszteletben tartsuk. A törvények minden jól szervezett államban - még a pogányoknál is - a legnagyobb megbecsüléssel ékesítik a házasságot. Most viszont a legszigorúbb büntetésekkel gyötörnek egyeseket, még hozzá papokat, ellenkezően az egyházi törvények szándékával, és csak azért, mert házasságot kötöttek.

Pál gonosz lelkek tanításának mondja a házasság megtiltását, 1 Tim 4,1 kk. Könnyű ezt megérteni most, amikor a házasságkötés tilalmát ilyen ilyen véres büntetésekkel védelmezik!

Amint semmiféle emberi törvény sem érvénytelenítheti Isten parancsát, éppúgy a fogadalom sem teheti érvénytelenné Isten rendelését. Cyprianus is ezért tanácsolja, hogy azok a nők, akik nem tartják meg a szűzességi fogadalmat, menjenek férjhez. A saját szavai szerint: "Ha pedig nem akarnak vagy nem tudnak állhatatosak maradni, akkor jobb, ha férjhez; mennek, mint hogy érzéki vágyaik tűzébe essenek; semmiesetre se okozzanak botránkozást a testvéreknek!" Levelek I. kv. 11. levél.

Bizonyos fokú méltányosságot még az egyházi kánonok is mutatnak azok iránt, akik - mint ahogy ez; eddig többnyire történni szokott - a szabályszerű életkor elérése előtt tettek fogadalmat.

XXIV. A MISE

Alaptalanul vádolják gyülekezeteinket azza, hogy eltörlik a misét. A mise megmaradt nálunk és a legnagyobb áhítattal ünneplik. A megszokott szertartásokat is majdnam mind megtartják. Csak a latinul énekelt részekhez kapcsolódnak néhány helyen német énekek; ezek azért kerültek oda, hogy a népet tanítsák. Mert az istentiszteleti szertartásokra elsősorban azért van szükség, hogy tanítsák a tudatlanokat. Pál is megtartja, hogy a gyülekezetben a nép érthető nyelvén kell beszélni (1 Kor 14,9 kk). Megszokt a nép, hogy akik előkészültek, együtt éljenek a szentséggel. Ez ugyancsak növeli a nyilvános istentiszteleti szertartás megbecsülését és áhítatát. A szentséghez pedig csak azokat bocsátják, akiket előzőleg megvizsgáltak és meghallgattak. Figyelmeztetik az embereket a szentség méltóságára és arra is, hogyan kell vele élni, milyen nagy vigasztalást ád a rettegő lelkiismeretnek, - hogy tanuljának Istenben hinni, minden jót Istentől várni és kérni. Az ilyen istentisztelet kedves Istennek; a szentség ilyen vétele táplálja az igaz tiszteletet Isten iránt! Mindebből éppen nem az tűnik ki, mintha ellenfeleinknél a misék nagyobb áhítattal történnének, mint nálunk!

Az is tény, minden jóravaló ember már régóta nyiltan és nagyon komolyan panaszkodott, hogy pénzszerzésre használják fel, s ezzel gyalázatos módon megszentségtelenítik: Az sem titok milyen széles területen folyik nyíltan ez a visszaélés minden templomban, milyen sokan végzik a miséket csupán a díjazás kedvéért vagy az alapítványi haszonért, és milyen sokan miséznek az egyházi törvények tilalma ellenére. Pedig azokat akik az úrvacsorával méltatlanul bánnak, Pál szigorúan meginti ezekkel a szavakkal: "Aki méltatlanul eszi e kenyeret vagy issza az Úrnak poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen" (1 Kor 11,27). Mivel papjainkat figyelmeztették erre a bűnre, nálunk megszűntek a magánmisék; hiszen alig volt olyan magánmise, amelyet ne a pénzszerzés kedvéért tartottak volna.

Ezeket a visszaéléseket a püspökök is nagyon jól ismerték. Ha idejében orvosolták volna őket, most kevesebb lenne köztünk az ellentét! Hallgatásukal előbb engedték, hogy sokféle vétek lopózzék be az egyházba. Most - jó későn - panaszkodni kezdenek az egyházban támadt bajok miatt! Pedig erre az egész zűrzavarra egyes-egyedül azok a visszaélések adtak alkaJmat, amelyeket nyilvánvaló voltuk miatt tovább tűrni már nem lehetett. Súlyos ellentétek támadtak a mise és a szentség körül, - talán éppen azért, hogy bűnhődjék a világ a misékkel oly sokáig űzött szentségtelen bánásmód miatt, amelyet annyi évszázadon keresztül megtűrtek az egyházban azok, akiknek pedig hatalmuk is, kötelességük is lett volna ezen segíteni. Meg van írva a Tízparancsolatban: "Nem hagyja az Úr büntetés nélkül, aki az Ő nevét hiába veszi" (2 Móz 20,7). De úgy tűnik, mióta a világ áll, semmiféle szent dolgot sem használtak fel úgy pénzszerzésre, mint éppen a misét.

Ehhez járult az a hiedelem - ami aztán a végtelenségig megnöbelte a magánmisék számát, - hogy szenvedésével Krisztus az eredendő bűnért tett eleget, és a misét rendelte arra, hogy ott menjen végbe az áldozat a naponkénti, halálos és megbocsátható bűnökért. Innen eredt az az elterjedt nézet, hogy a mise cselekménye a bemutatása által (ex opere operato) eltörli élők és holtak vétkeit. Ekkor kezdtek el vitatkozni arról, hogy vajon egy mise, amelyet több személyért mondtak, ér-e annyit, mint amit egyesekért külön mutattak be. Ez a vita szülte a miséknek már említett mérhetetlen nagy számát.

A mieink figyelmeztettek arra, hogy ezek a nézetek ellenkeznek a Szentírással és megsértik Krisztus szenvedésének dicsőségét. Mert Krisztus szenvedése nemcsak a eredendő bűnért, hanem az összes többi vétekért is áldozat és elégtétel volt. Így van ez megírva a Zsidókhoz írt levélben. "Megszenteltettünk egyszer s mindenkorra, a Jézus Krisztus testének megáldozása által" (Zsid 10,10). Továbbá: "Egyetlen áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket" (Zsid 10,14).

Tanítja továbbá az Írás, hogy Isten színe előtt a Krisztusba vetett hit által igazulunk meg. Ha tehát a mise a cselekmény bemutatásával eltörli élők és holtak vétkeit, akkor nem hitből, hanem a mise cselekménye folytán történik a megigazulás. Ezt azonban nem engedi meg az Írás!

Krisztus inkább azt parancsolja, hogy az Ő emlékezetére cselekedjük (Lk 22,19). A mise tehát azért rendeltetett, hogy a szentséggel élők hite megemlékezzék arról, milyen jótéteményekben van része Krisztus által, s ez bátorítsa és megvigasztalja a rettegő lelkiismeretet. Mert Krisztusról megemlékezni annyit jelent, mint megemlékezni jótéteményeiről, és abban a meggyőződében lenni, hogy ezeket valóban nekünk adja. Nem elég csak a történeti tényről megemlékezni, mert ezt a zsidók és hitetlenek is emlékezetükbe idézhetik. A misét tehát azért kell megtartani, hogy ott a szentséget kiszolgáltassák a vigasztalásra szorulóknak. Amint Ambrosius mondja: "Mindig vétkezem, ezért mindig kapnom kell az orvosságot."

Minthogy a mise ilyen együttes részesedés a szentségben, mi ünnepenként tartunk egy közös misét; ha pedig vannak, akik élni kívánnak a szentséggel, akkor más napokon is. Ilyenkor kiszolgáltatjuk a szentséget mindazoknak, akik azt óhajtják. Ez a szokás egyáltalán nem új dolog az egyházban. Gergely előtt a régiek nem említik a magánmisét. A közös miséről annál többször szólnak. Chrysostomus azt mondja: A pap napról napra ott áll az oltár előtt; egyeseket hívogat a szentség vételére, másokat távoltart. A régi egyházi kánonokból is kitűnik, hogy az egyik (pap) misézett, a többi papok és diakonusok pedig magukhoz vették tőle az Úr testét. A niceai zsinat törvénye ezt mondja: A diakonusok a püspöktől, vagy paptól megfelelő sorrendben, a papok után vegyék az úrvacsora szentségét. Pál ugyancsak azt az utasítást adja az úrvacsora vételére, hogy várják meg egymást és közösen vegyenek részt benne (1 Kor 11,33).

Mivel tehát a nálunk szokásos misére megvan a példa az egyházban, a Szentírásban és az egyházi atyáknál, bízunk benne, hogy lehetetlen elítélni; főképp azért, mert hiszen a nyilvános szertartásokat jórészt az eddigi szokással egyezően tartjuk. Csak a misék számában van eltérés. Ezt azoban a rendkívül súlyos, nyilvánvaló visszaélések miatt bizonyára üdvös lenne korlátozni! Régente a legnépesebb gyülekezetekben sem tartottak mindennap misét. Bizonyítja ezt a Historia Tripartita 9. könyve: "Alexandriában viszont szerdán és pénteken felolvasnak az Írásból, az egyház tanítói pedig magyarázzák azt; mindez az úrvacsorai áldozat ünnepélyes szokása nélkül megy végbe."

XXV. A GYÓNÁS

Gyülekezeteinkben a gyónást nem töröltél el. Az Úrnak testét csak azoknak szokták ugyanis kiszolgáltatni, akiket előbb megvizsgáltak és feloldoztak. Nagyon lelkiismeretesen tanítják a népet a feloldozásba vetett hitről; azelőtt erről nagy volt a hallgatás. Arra tanítják az embereket, hogya feloldozást a "legnagyobbra becsüljék, mert Isten szava, és hirdetése Isten parancsára történik. Magasztalják a kulcsok hatalmát. Emlékeztetnek arra, milyen nagy vigasztalást nyújt a rettegő lelkiismeretnek; továbbá, hogy Isten olyan hitet kíván, amely úgy hisz ennek a feloldozásnak, mint Isten mennyből hangzó, saját szózatának; végül, hogy ez a hit valóban megkapja és elnyeri a bűnök bocsánatát. Azelőtt szertelenül dicsőítették az elégtételt. A hitről egy szó sem esett. E tekintetben tehát gyülekezeteinket a legkisebb vád sem illetheti. Mert még ellenfeleink is kénytelenek elismerni rólunk, hogy a bűnbanatrol szóló tanítást a mieink igen lelkiismeretesen tárgyalták és megvilágították.

A gyónásról azonban azt tanítják, hogy a vétkek felsorolása nem szükséges. A lelkiismeretet nem kell megterhelni valamennyi vétek felsorolásának gondjával. Lehetetlen is minden vétek elszámlálása. Bizonyítja ezt a zsoltár: Kicsoda tarthatja eszében a vétkeket? (Zsolt 1.9,1.3). Hasonlóképpen Jeremiás: Gonosz az emberi szív és kikutathatatlan (Jer 1.7,9). Ha tehát csak a felsorolt vétkek kapnának bocsánatot, a többi nem, akkor sohasem nyugodhatnék meg az emberek lelkiismerete; mert nagyon sok bűnt nem vesznek észre, vagy nem tudnak rá visszaemlékezni. A régi egyházi írók is tanúsítják, hogy nem szükséges ez a felsorolás. A dekrétumok idézik Chrysostomus szavait: ,,Nem azt mondom neked, hogy a nyilvánosság elé tárd vétkeidet, sem azt, hogy önmagadat bevádold másoknál; hanem azt akarom, hogy engedj a próféta szavának: Tárd fel utadat Isten előtt! Azért valld meg imádságban bűneidet az igazán ítélő Istennek! Mondd el vétkeidet, ne nyelveddel, hanem lelkiismereted emlékezésével!" A bűnbánatról adott magyarázat - az V. szakasz "Consideret" fejezete - elismeri, hogy a gyónás emberi jogon alapul. Nálunk mégis megtartják a gyónást: egyrészt a feloldozás végtelen nagy jótéteménye kedvéért; másrészt azért, mert másképpen is hasznos a lelkiismeretnek.

XXVI. KÜLÖNBSÉGTÉTEL AZ ÉTELEK KÖZÖTT

Nemcsak a nép körében, hanem a gyülekezetek tanítói közt is általános volt az a meggyőződés, hogy az ételek közti különbségtétel és hasonló emberi eredetű kegyes szokások hasznos cselekedetek, érdemessé tesznek a kegyelemre és elégtételt adnak a bűnökért. Hogy valóban így gondolkodott a világ, ez abból is látszik, hogy napról-napra új szertartásokat és rendeket, új ünnepeket és bőjti időket hoztak szokásba; a templomokban pedig úgy követelték ezeket a dolgokat az egyház tanítói, mint Istennek a kegyelem kiérdemléséhez elengedhetetlen tiszteletét, és nagy hévvel igyekeztek megrémíteni az emberek lelkiismeretét, hogy azokból valamit el ne mulasszanak. Ennek a hagyományokról vallott meggyőződésnek nagyon sok káros következménye volt az egyházban.

Először is: elhomályosult a kegyelem és a hitből megigazulás tanítása. Pedig ez az evangélium lényege! Ennek kell leginkább meglennie, a legelső helyen állania az egyházban, hogy Krisztus érdemét igazán megismerhessük, - és magasan fölébe kerüljön a cselekedeteknek és minden másfajta kegyes cselekményeknek az a hit, amely Krisztusért bízik a bűnök bocsánatában. A trövényt és emberi eredetű hagyományt félretéve, Pál is azért foglalkozik olyan sokat ezzel a tanítással, hogy megmutassa: a keresztyén értelemben vett igazság egészen más valami, mint az ilyen cselekedetek, - tudniillik az a hit, amely bizonyos a Krisztusban kapott kegyelemről. Pálnak ezt a tanítását azonban csaknem teljesen háttérbe szorította az egyházi hagyomány; magával hozta azt a nézetet, hogy ételek közti különbségtétellel és hasonló kegyes cselekedetekkel kell érdemessé válnunk a kegyelemre és megigazulásra. A bűnbánattal kapcsolatban egy szót sem ejtettek a hitről, csak ezeket az elégtétel-szerző cselekedeteket magasztalták; azt gondolták, egyedül ezekből áll a bűnbánat.

Másodszor: elhomályosították ezek a hagyományos szokások Isten parancsolatait is; mert a hyagyományt sokkal többre becsülték Isten parancsolatainál. Az egész keresztyénség semmi más - gondolták -, mint bizonyos ünnepek, kegyes szokkások, bőjti idők és öltözékek szigorú megtartása. Az ilyen hagyományos szokások kapták meg a "lelki élet" és "tökéletes lét" kitüntető nevét. Eközben minden dicséret nélkül maradtak Istennek hivatásunkra vonatkozó parancsolatai; közelebbről az, hogy a családfő felnevelte gyermekét, az anya gyermeket szült s a fejedelem kormányozta az országot. Ezeket csak evilági és tökéletlen dolgoknak tartották, sokkalta alacsonyabbrendűeknek az előbbi szemképráztató, hagyományos szokásoknál. Ez a tévelygés súlyos lelkiismereti gyötrelmeket okozott a kegyes embereknek. Bánkódtak, hogy olyan tökéletlen életformában élnek, mint a házasélet, hivatalviselés vagy más világi foglalkozás. Csodálták a szerzeteseket és hasonlókat, abban a téves hitben, hogy azok életmódja kedvesebb Istennek.

Harmadszor: nagy veszedelmet hozott a hagyomány a lelkiismeretre is. Minden hagyományt lehetetlen volt megtartani. Az emberek, mégis azt gondolták, hogy ezek a szokások elengedhetetlen részei Isten tiszteletenek. Gerson azt írja: sokan estek kétségbe és egyesek még öngyilkossá is lettek azért, mert azt látták, hogya hagyomány követeléseinek nem tudnak eleget tenni, a hitből származó igazság és a kegyelem vigasztalása felől viszont semmit sem hallottak. Igaz ugyan, hogy a sum misták és hittudósok a hagyomány összegyűjtése közben igyekeztek bizonyos könnyítésekre, hogya lelkiismeret terhét kisebbé tegyék; mégsem szabadították fel eléggé a lelkiismeretet, sőt olykor még inkább megkötözték. A hagyományok számbavétele viszont annyira igénybe vette a teológiai iskolákat és az igehirdetést, hogy nem maradt idejük a Szentírással foglalkozni és üdvösebb tanítást keresni: a hitről, a keresztről, a reménységről, a világi dolgok értékéről és a lelkiismeretnek nehéz próbatételekben való vigasztalásáról. Gerson, meg néhány más hittudós erősen panaszkodott is: ezek a hagyomány körüli civódások akadályozzák őket abban, hogya tanítás értékesebb részével foglalkozzanak. Augustinus szintén tiltakozik a lelkiismeretnek ilyesfajta rendszabályokkal való megterhelése ellen, és bölcsen figyelmezteti Januariust: jegyezze meg, hogy azok megtartása - mint mondja - közömbös dolog.

A mieinkre tehát nem szabad úgy nézni, hogy csak megIgondolatlanságból vagy a püspökök iránt érzett gyűlöletből nyúltak hozzá ehhez a kérdéshez, - ahogyan egyesek hazug módon gyanúsítják őket. Igen nagy szükség volt arra, hogy figyelmeztessék a gyülekezeteket azokra a tévelygésekre, amelyek a hagyomány helytelen értelmezéséből származtak. Mert az evangélium megkívánja, hogy az egyházban a kegyelemről és hitbeli igazságról szóló tanítással sokat foglalkozzanak. Ezt viszont lehetetlen megérteni, ha valaki úgy gondolkodik, hogy magaválasztotta szabályok megtartása útján érdemessé válhatik a kegyelemre.

Ezért tanították hát (a mieink), hogy emberi hagyományok megtartásával sem a kegyelemre érdemessé lenni, sem bűneinkért elégtételt adni nem tudunk. Az ilyesféle szokásokat nem kell tehát Isten elengedhetetlen tiszteletének tartanunk. Felsorolják a bizonyító helyeket a Szentírásból. Máté evangéliumának 15. fejezete (3 kk v.) szerint Krisztus menti az apostolokat, akik nem tartották meg a hagyományos szokást; pedig világos volt, hogy az közömbös, és rokon dolog a törvényben előírt mosakodásokkal. Ezt mondja: Hiába tisztelnek engem emberek rendeléseivel (Mt 15,9). Hiábavaló tiszteletet tehát nem követel! Kevéssel utóbb pedig hozzáteszi: "Nem az fertőzteti meg az embert, ami a szájon bemegy" (Mt 15,] 1). Hasonlóképpen Rm 14,17: "Az Isten országa nem evés, nem ivás". Kol 2,16: "Senki azért titeket meg ne ítéljen evésért vagy ivásért avagy ünnep vagy újhold vagy szombat dolgában." CseIekedetek könyve 15. fejezetében Péter azt mondja: "Mit kísértitek az istent, hogy a tanítványok nyakába oly igát tegyetek, amelyet sem atyáink, sem mi el nem hordozhatunk. Sőt inkább az Úr Jézus kegyelme által hisszük, hogy megtartatunk, miképpen azok is" (Csel 15,10-11). Péter itt megtiltja, hogy az emberek lelkiismeretét sokféle - akár mózesi, akár más - szertartással terheljék. A Timóteushoz írt első levél 4. része (1-3. v.) az ételek tilalmát gonosz lelkek tanításának mondja; mert ellenkezik az evangéliummal, hogy valaki ilyen cselekede teket rendeljen el vagy tegyen, akár azért, hogy ezzel legyünk érdemessé a kegyelemre, akár abban a meggyőződésben, hogy ilyesfajta kegyesség gyakorlás nélkül nincs keresztyén értelemben vett igazság.

Ellenfeleink itt azt vetik szemünkre, hogy a mieink - éppúgy, mint Jovinianus - ellenzik az önfegyelmezést és a "test" megöldöklését. A mieink írásaiban azonban egészen más található! A keresztről mindenkor azt tanították, hogy a keresztyéneknek el kell tűrniök a megpróbáltatásokat. A "testnek" igazi, komoly képmutatás nélküli megöldöklése ez: különféle megpróbáltatásokat szenvedni és együtt feszíttetni meg a Krisztussal.

Tanítják ezenfelül még ezt is: minden keresztyénnek azért kell gyakorolnia és fékentartania magát teste megfegyelmezésével, teste gyakorlásával és fáradságos munkával, hogy se jólét, se tétlenség ne ingerelje vétkezésre; nem pedig azért, hogy az ilyen gyakorlat útján akarjunk érdemessé lenni a bűnbocsánatra és elégtételt adni a bűnökért. A testnek ezt a megfegyelmezését nemcsak néhány, arra kijelölt napon, hanem minden időben keményen folytatni kell. Krisztus azt parancsolja: "Vigyázzatok magatokra, hogy valamikor meg ne nehezedjék a ti szívetek dobzódásnak miatta" (Lk 21,34). Továbbá: a gonosz: lelkeknek ez a fajtája "semmivel sem űzhető ki, csupán könyörgéssel és bőjtöléssel" (Mk 9,29). Pál ezt mondja: sanyargatom testemet és szolgává teszem" (1 Kor 9,27). Világosan rámutat: megsanyargatja testét, de nem azért, hogy ezzel az önfegyelmezéssel tegye érdemessé magát a bűnbocsánatra, hanem hogy teste a hatalmában legyen, alkalmassá váljék a lelki életre és hivatásbeli kötelességének betöltésére. Tehát nem a bőjtöt magát ítéljük el, hanem azokat a hagyományos szokásokat, amelyek bizonyos napokat és bizonyos ételeket - a lelkiismeret sérelmére - oly módon követelnek meg, mintha az ilyesfajta cselekedetek Isten tiszteletéhez szükségesek lennének.

Ennek ellenére megtartják nálunk a legtöbb olyan hagyományt, amely alkalmas arra, hogy az egyházban rend legyen: így a lekciók rendjét a misében, az ünnepeket stb. De egyúttal figyelmeztetik az embereket, hogy az ilyen külső kegyességgyakorlás nem tesz igazzá Isten színe előtt, és nem szabad bűnül felróni, ha valaki ilyen dolgokban - mások megbotránkoztatása nélkül - valamit elmulaszt. Ez a szabadság az emberi eredetű egyházi szokások tekintetében nem volt ismeretlen az egyházi atyáknál sem. Keleten más időben tartották a húsvétot, mint Rómában. Amikor a rómaiak ezért a különbségért a Keletet szakadással vádolták, akkor mások megintették őket, hogy az ilyen szokásoknak nem kell mindenütt egyformáknak lenniük. Irenaeus is azt mondja: "A bőjt különbözősége nem bontja meg a hit egyezését". A XII. szakaszban Gergely pápa kijelenti, hogy az ilyen különbség nem sérti az egyház egységét. A Historia Tripartita 9. könyvében számos példát találunk összegyűjtve eltérő egyházi szokásokra, s mellettük ez az idézet áll : "Az apostoloknak nem arra volt gondjuk, hogy ünnepnapokról rendelkezzenek, hanem hogy az igaz életfolyást és istenfélelmet hirdessék."

XXVII. A SZERZETESI FOGADALMAK

Jobban megérti majd, hogy a szerzetesi fogadalmakról nálunk mit tanítanak, aki emlékezetébe idézi, milyen állapotok voltak a kolostorokban, és mi minden történt napról napra éppen a kolostorokban, ami az egyházi törvényekkel ellenkezett. Augustinus idejében szabad társulatok voltak. Később, amikor a fegyelem mindenütt meglazult, bevezették a fogadalmakat, hogy ezzel, mint jól elgondolt börtönráccsal, állítsák helyre a fegyelmet. A fogadalmak mellé lassanként még sok más rendszabály került. Az egyházi törvények ellenére sokszor olyanokat is ezekbe a bilincsekbe vertek, akik még nem érték el a törvényes életkort. Sokan megtévedésből kerültek bele ebbe az életformába: nem voltak ugyan kiskorúak, de nem tudták helyesen megítélni, mire képesek. Akik igy beleestek a hálóba, azokat aztán kényszerítették, hogy bent maradjanak; pedig az egyházi törvények jóvoltából nem egy kiszabadul hatott volna közülük. Az apácák kolostoraiban ez még gyakrabban megtörtént, mint a szerzeteseknél; pedig a gyengébb nemmel kíméletesebben kellett volna bánniuk. Ez a kíméletlen szigorúság már azelőtt sem tetszett sok jóérzésű embernek. Látták, hogy a serdülő lányokat és fiúkat csak azért kényszerítették a kolostorba, hogy ott eltartsák őket. Látták mennyire balul ütött ki ez az eljárás, milyen botrányokat idézett elő,. és milyen csapdába ejtette az emberek lelkiismeretét. Bántotta őket, hogy az egyházi törvények tekintélyét ebben a nagyon is veszedelmes dologban teljesen semmibe veszik és félreállítják.

Tetézte még ezeket a bajokat az a fogadalmakra vonatkozó meggyőződés, amelyről bizonyosan tudjuk, hogy már régen nem tetszett maguknak a szerzeteseknek sem, ha kissé értelmesebbek voltak. Azt állították, hogy a fogadalmak egyenlő értékűek a keresztséggel. Tanították, hogy ezzel az életformával érdemessé lesznek a bűnbocsánatra és a megigazulásra Isten színe előtt. Sőt, mi több, ezt még megtoldották azzal, hogy a kolostori élet nemcsak az Isten színe előtti igazságra tesz érdemessé, hanem még ennél is többre; mert nemcsak a parancsolatok megtartása van meg benne, hanem az evangéliumi tanácsoké is. Így hitették el, hogy a szerzetesi fogadalomtétel sokkal különb dolog a keresztségnél, és a kolostori élet érdemben jóval felülmúlja a világi hivatali viselők, a lelkészek és hozzájuk hasonlók életét, akik kitalált vallásos cselekedetek nélkül, Isten parancsolatai szerint élnek hivatásukban. Mindebből nem tagadhatnak le semmit; mert a saját könyveikben található.

Mi történt később a kolostorookban? Valamikor a Szentírásnak és más, az egyház számára hasznos tudományoknak iskolái voltak. Innen szoktak elhívni lelkipásztorokat és püspököket. Most egészen más a helyzet. Nem szükséges elmondani, amit úgyis tud mindenki. Valamikor azért gyülekeztek össze, hogy tanuljanak. Most meg azt képzelik: ennek az életformának az a rendeltetése, hogy érdemessé tegyen a kegyelemre és megigazulásra. Sőt azt hirdetik, hogy ez a tökéletesség állapota és sokkal többre becsülik mindenféle más, Istentől rendelt életformánál. Kerülve minden gyűlölködő túlzást, mindezt azért mondottuk el, hogy jobban meg lehessen érteni a mieink tanítását erről a kérdésről.

Először is, a házasságra lépők felől azt tanítják: mindenkinek szabad házasságot kötni, aki nem alkalmas arra, hogy házasság nélkül maradjon. Mert fogadalmak nem tehetik semmivé Isten rendelését és parancsát. Isten parancsa pedig ez: "A paráznaság miatt minden férfiúnak tulajdon felesége legyen" (1 Kor 7,2) De nemcsak ez a parancs, hanem Isten teremtése és rendje is a házasságkötésre kötelezi mindazokat, akik külön isteni adottság következtében kivételt nem alkotnak, az ige szerint: "Nem jó az embernek egyedül lenni", 1 Móz 2,18. Nem vétkeznek tehát, akik Isten e parancsának és rendelésének engedelmeskednek.

Mivel lehet érvelni mindezek ellen? Túlozza bár valaki a fogadalom kötelező erejét, amennyire csak akarja, azt mégsem tudja elérni, hogya fogadalom Isten parancsát semmivé tegye. Az egyházi kánonok tanítása szerint minden fogadalomnál érvényben marad a feljebbvaló joga. Sokkal kevésbé van akkor hát érvényük ezeknek a fogadalmaknak Isten parancsa ellenében!

Hogyha a fogadalmak kötelező volta semmilyen okból sem lenne megváltoztatható akkor a római pápák sem adtak volna alóluk felmentést. Mert ember nem oldhat fel olyan kötelezettség alól, amely félreérthetetlenül Isten törvénye. Bölcsen döntöttek azonban a római pápák akképpen, hogy az ilyen kötelezettségnél méltányosságot kell tanúsítani, gyakran olvasunk ezért arról, hogy fogadalmak alól felmentést adtak. Ismeretes az aragonok királyának története, akit kolostorból hívtak vissza. De a mi időnkben is vannak ilyen példák.

Továbbá: miért túlozzák ellenfeleink annyira a fogadalom kötelező erejét vagy hatását, s hallgatnak eközben éppen a fogadalom természetéről: hogy teljesíthető dolognak kell lennie, önként kell történnie, saját elhatározásból és megfontolásból kell származnia. Hogy az egész életre szóló szűzesség mennyire áll az ember hatalmában, az ismeretes dolog. És milyen kevesen tettek fogadalmat önként, saját elhatározásukból! Lányokat és ifjakat, mielőtt még meglenne a kellő ítélőképességük, rábeszélnek, nem egyszer rá is kényszerítenek a fogadalomtételre. Méltatlan dolog hát olyan kíméletlenül vitatni kötelező voltát, holott mindenki elismeri: a fogadalom természetével ellenkezik, hogy valaki saját elhatározása és kellő megfontolás nélkül tegyen fogadást.

Az egyházi törvények nagyrésze érvénytelennek nyilvánítja a 15. életévet megelőzően tett fogadalmakat; mert ez előtt. az életkor előtt nyilván nem olyan még az ítélőképesség, hogy valaki dönteni tudjon egész; életéről. Egy másik egyházi törvény jobban tekintetbe veszi az emberi gyarlóságot, s ehhez még hozzátesz néhány évet: a 18. életév előtt tiltja a fogadalomtételt. Melyiket kövessük a kettő közül? A legnagyobb részüknek megvan a mentsége a kolostor elhagyására, hiszen a legtöbben ez előtt az életkor előtt tették le fogadalmukat!

Végül: ha a fogadalom megszegése kárhoztatható is lenne, nyilván még ebből sem következnék rögtön az, hogy az ilyen személyek házasságát fel kell bontani. Augustintts tagadja, hogy fel kell bontani: XXVII. szakasz, 1. kérdés, "Nuptiarum" fejezet. Pedig tekintélye nem kis súllyal esik latba, még ha mások utána másképpen döntöttek is!

Bár világos, hogy Istennek a házasságra vonatkozó parancsa a többséget megszabadítja a fogadalmak alól, a mieink még más indoklást is adnak a fogadalmak érvénytelenségére nézve: vétkes dolog Isten tiszteletének minden olyan formája, amelyet az emberek megigazulás és kegyelem kiérdemlése végett Isten parancsa nélkül rendeltek el és választottak. Miként Krisztus maga mondja: Hiába tisztelnek engem emberi rendelésekkel (Mt 15,9). Pál is mindenütt arra tanít, hogy a megigazulást ne a saját rendszabályaink megtartásában és emberektől kigondolt istentiszteleti formákban keressük; mert a hit által lesz azoké, akik hiszik, hogy Isten őket Krisztusért kegyelmébe fogadja.

Nyilvánvaló viszont, hogy a szerzetesek azt tanították: vélt kegyességük eleget tesz, a bűnökért, érdemessé tesz a kegyelemre és megigaz,ulásra. Mi más ez, mint Krisztus dicsőségének megrablása, a hitből származó igazság elhomályosítása és megtagadása? Következik ebből, hogy ezek a szokásban volt fogadalmak Isten tiszteletének vétkes formái voltak és ezért érvénytelenek. Mert az a fogadalom, amely vétkes dolog és Isten parancsa ellenére történt, nem érvényes. Az egyházi törvény így mondja: fogadalom bűnre nem kötelezhet.

Pál így szól: "Elszakadtatok Krisztustól, akik a törvény által akartok megigazulni; a kegyelemből kiestetek" (Gal 5,4). EIszakadnak tehát Krisztustól és kiesnek a kegyelemből azok is, akik fogadalmakkal akarnak megigazulni. Mert akik a fogadalmaknak tulajdonítják a megigazulást, azok is saját cselekedeteiknek tulajdonítanak olyat, ami igazában Krisztus dicsőségéhez tartozik. Tagadni sem lehet, hogy a szerzetesek azt tanították: ők fogadalmaik és rendszabályaik révén igazulnak meg és lesznek érdemessé a bűnbocsánatra. Sőt még ennél is nagyobb képtelenséget találtak ki: azzal dicsekedtek, hogy cselekedeteikből másoknak is juttathatnak. Ha valaki ezeket a dolgokat rosszindulatból tetézni akarná, mennyi mindent sorolhatna fel, amit már a szerzetesek maguk is szégyellenek! Ráadásul elhitették az emberekkel, hogy kitalált szerzetesi életformájuk a keresztyén tökéletesség álIapota. Nem azt jelenti-e ez, hogy cselekedeteknek tulajdonítják a megigazulást? Súlyos botrány az egyházban, hogy Isten tisztelésének bizonyos, emberektől kigondolt formáját Isten parancsa nélkül ajánlgatják a népnek, és azt tanítják: Istennek ilyen tisztelete teszi igazzá az embereket! Mert ugyanakkor, amikor ezzel a csodálatos "angyali kegyességgel": a szegénység, alázatosság és szűzesség színlelésével kápráztatják el az emberek szemét, a hitből való igazság háttérbe szorul; pedig ezt kell a leginkább hirdetni az egyházban!

De elhomályosulnak ezenkivül Isten parancsolatai és Isten igaz tisztelete is, amikor az emberek azt hallják, hogy egyedül a szerzetesek vannak a tökéletesség állapotában. A keresztyén tökéletesség ugyanis ez: Istent igazán félni, és mégis erősen bízni és hinni Krisztusért, hogy az Isten kiengesztelődött irántunk. - Istentől kérni és valóban tőre várni segítséget a hivatásunkkal járó minden dologban, - eközben pedig az emberek közt fáradhatatlanul.végezni a jó cselekedeteket és élni hivatásunknak. Ezekből áll az igazi tökéletesség és Istennek igaz tisztelete, nem pedig a házasélet kerüléséből, koldulásból vagy szennyes öltözékből! A nép aztán sokféle veszedelmes nézetet formál magának a szerzetesi életnek ebből a hamis magasztalásából. Hallja a házasságon kivül maradás szertelen dicséretét; ezért nyugtalan lelkiismerettel él házasságban. Hallja, hogy csak a koldusszegények tökéletesek; ezért rossz lelkiismerettel tartja meg földi javait, rossz lelkiismerettet intézi anyagi ügyeit. Hallja, hogy a "bosszút ne állj" evangéliumi tanács; egyesek ezért a magánéletben félelem nélkül bosszút állnak, mivel azt hallják, a bosszúállás tilalma csak tanács, nem parancsolat.

Mások viszont még ennél is inkább tévelyegnek: azt tartják, hogy minden hivatal, minden világi kötelesség teljesítés méltatlan a keresztyénekhez és ellenkezik az evangélium tanácsával.

Lehet olvasni olyan esetekrő1 hogy emberek otthagyták családjukat, elhagyták az állami szolgálatot és kolostorba vonultak. Úgy nevezték ezt: elszakadni a világtól és szent életre törekedni. Nem látták meg, hogy Istennek szolgálni azok szerint a parancsolatok szerint kell, amelyeket Ő maga adott, es nem olyan parancsok szerint, amelyeket emberek gondoltak ki. Jó és tökéletes csak az az életforma, amelyet Isten maga parancsol. Ezekre a dolgokra figyelmeztetni kell az embereket.

Régebben már Gerson is megrótta a szerzetesek téves nézetét a tökéletességről. Tanúsítja: az ő idejében új volt az a hang, hogy a szerzetesi élet a tökéletesség állapota.

Ennyi mindenféle szentségtelen nézet tapad hát a fogadalmakhoz: megigazulást szereznek, ez a keresztyén tökéletesség, a szerzetesek egyszerre töltik be a tanácsokat és a parancsolatokat, és a megköveteltnél több jó cselekedettel rendelkeznek. Mivel ezek mind téves és haszontalan dolgok, a fogadalmakat is érvénytelenné teszik.

XXVIII. AZ EGYHÁZI HATALOM

Régebben nagy viták folytak a püspökök hatalmáról; ezek során egyesek helytelenül összezavarták az egyházi hatalmat a világi hatalommal. Ebből a zavarból hatalmas háborúk, igen nagy bonyodalmak támadtak. Mert közben a pápák - a kulcsok hatalmával visszaélve - nemcsak hogy új vallási cselekményeket rendeltek el és a lelkiismeretet gyötörték, hol a feloldozás visszatartásával, hol erőszakos kiközösítéssel, hanem még azt is megkísérelték, hogy földi országokat másoknak adjanak és császárokat fosszanak meg hatalmuktól. Istenfélő és tudós férfiak az egyházban már jóval ezelőtt megrótták ezeket a vétkeket. A mieink tehát hogy az emberek lelkiismeretét tanítsák, kénytelenek voltak megmagyarázni a különbséget az egyházi hatalom és a világi hatalom között. Azt tanították: Isten parancsára mindegyiket félő tiszteletben kell részesíteni és úgy kell megbecsülni, mint Isten legnagyobb földi jótéteményeit.

Így azt tartják; hogy az evangélium szerint a kulcsok hatalma vagy a püspöki hatalom Istentől eredő hatalom, illetve megbízatás az evangélium hirdetésére, a bűnök megbocsátására vagy megtartására és a szentségek kiszolgáltatására. Mert Krisztus ezzel a megbízással küldi szét tanítványait: Amiként engem küldött az Atya, én is akképpen küldelek titeket. Vegyetek Szentlelket! Akiknek bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak azoknak;akikéit megtartjátok, megtartatnak" (Jn 20,21-23). És: Menjetek el, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek stb. Mk 16,15.

Ezt a hatalmat - az elhívásnak megfelelően - csak az evangélium tanítása vagy prédikálása és a szentségek kiszolgálása útján lehet gyakorolni, akár sok ember, akár egyesek felé. Mert amikben igy részesülünk, azok nem testi, hanem örök javak: örökkévaló igazság, Szentlélek és örök élet. Ezek nem nyerhetők el másképpen, csak az ige és a szentségek szolgálatán keresztül. Amint Pál mondja: Az evangélium "Istennek hatalma minden hívőnek üdvösségére" (Rm 1,16). És a 119. zsoltár (50. v.): "A Te beszéded megelevenít engem." Mivel tehát az egyházi hatalom örökkévaló javakban részesít és csak az igehirdetés szolgálatán keresztül gyakorolható, azért az állami kormányzatot éppoly kevéssé akadályozza, mint ahogyan az énekművészet sem akadály az állam kormányzásában. Hiszen az állami kormányzat egészen más dolgokkal foglalkozik, mint az evangélium! A világi hatóság nem az emberek lelkét, hanem a testüket és javaikat védi nyilvánvaIó jogtalanságok ellen. Fegyveres hatalommal és testi büntetésekkel tart fegyelmet az emberek között. Az evangélium viszont a lelkeket védelmezi istentelen nézetek, az ördög és az örök halál ellen.

Nem szabad tehát összezavarni az egyházi és a világi hatalmat! Az egyházi hatalomnak az a megbízatása, hogy tanítsa az evangéliumot és kiszolgáltassa a szentségeket. Ne avatkozzék idegen hatáskörbe: ne osztogasson földi országokat ne érvénytelenítse hatóságok törvényeit, ne oldjon fel a törvényes engedelmesség alól, ne akadályozza az igazságszolgáltatást semmiféle világi rendelkezés vagy szerződés dolgában, és ne akarjon törvényeket szabni a világi hatóságoknak az államforma kialakításában! Amint Krisztus mondja: "Az én országom nem e világból való" (Jn 18,36). Továbbá: "Ki tett engem köztetek bíróvá és osztóvá?" 16 (Lk 12,14). Pál is így szól: "A mi országunk mennyekben van", Fil 3,20. És: A mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem hatalmasak Isten által, emberi gondolatok lerontására stb. 2 Kor 10,4.

Így tesznek különbséget a mieink a kétféle hatalom feladata között. Köteleznek rá, hogy mind a kettőt tiszteletben tartsuk, és elismerjük: mindegyik Isten ajándéka és jótéteménye.

Ha a püspököknek valamiféle világi hatalmuk van, az nem mint püspököket és nem az evangélium parancsára, hanem emberi jogaIkotás alapján illeti meg őket: a királyoktól és császároktól kapták javaik külső rendbentartására. Ez azonban másféle tevékenység, mint az evangélium szolgálata.

Amikor tehát a püspökök joghatóságáról van szó, világi hatalmukat meg kell különböztetni egyházi kormányzó hatalmuktól. Eszerint a püspököket mint püspököket, vagyis mint akikre az ige és szentségek szolgálata van rábízva, az evangélium érdekében - vagy mint mondani szokták, isteni jogon - a következő hatalom (joghatóság) illeti meg: bűnöket megbocsátani, az evangéliummal ellenkező tanítást elvetni, és a gonoszokat, akiknek istentelensége nyilvánvaló, az egyház közösségéből kirekeszteni - nem emberi erővel, hanem az igével. A gyülekezetek ebben szükségképpen, isteni jog alapján engedelmességgel tartoznak nekik, az ige szerint: "Aki titeket hallgat, engem hallgat" (Lk 10,16).

Ha azonban az evangéliummal ellentétben tanítanak vagy rendelnek el valamit, akkor ott van Isten parancsa a gyülekezetnek, amely megtiltja az engedelmességet: ,,őrizkedjetek a hamis prófétáktól!" Mt 7,15. És: Ha mennyei angyal hirdetne is néktek más evangéliumot, átkozott legyen! Gal J.,8. "Semmit sem cselekedhetünk az igazság ellen, hanem csak az igazsagért", Kor 13,8. Továbbá: A hatalom nékünk építésre, nem pedig rontásra adatott (2 Kor 13,J.0). Így rendelkeznek az egyházi törvények is: II. rész, VII. szakasz, "Sacerdotes" és "Oves" fejezet. Augustinus pedig Petilianus levele ellen vitázva ezt mondja: "Még az egyetemes keresztyén püspököknek sem szabad igazat adni, ha esetleg valamiben tévednek vagy olyan véleményt nyilvánítanak, amely a kanonikus isteni iratokkal ellenkezik."

Ha ezen kívül is van még valamilyen más hatalmuk és joghatóságuk bizonyos ügyek - tudniillik házassági vagy tizeddel kapcsolatos stb. ügyek - kivizsgálására, ez csak emberi jog alapján illeti meg őket. Kötelességük itt a fejedelmeknek, még ha nem tennék is szívesen, hogy a püspökök mulasztása esetén igazságot szolgáltassanak alattvalóiknak, az általános békesség megőrzése érdekében.

Vita folyik ezenkívül arról is: joguk van-e hozzá a püspököknek vagy a lelkészeknek, hogy szertartásokat vezessenek be az egyházba és törvényeket hozzanak ételek, ünnepek és papi rangfokozatok vagy papi rendek stb. dolgában? Akik a püspököknek ezt a jogot megadják, bizonyságul ezt idézik: "Még sok mondanivalóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok. De mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra" (Jn 16,12- J. 3), Idézik az apostolok példáját is, akik megtiltották a vérnek és a megfulladt állatnak elfogyasztását (Csel 15,20. 29). Megemlítik a szombatnapot, amelyet nyilvánvaló módon a Tízparancsolat ellenére cseréltek fel a vasárnappal. Egyetlen példát sem hánytorgatnak annyit, mint a szombatnap megváltoztatását. Bizony, nagy az egyház hatalma - állitják -, hogy még a Tízparancsolat egyike alól is feloldott!

De a mieink ebben a kérdésben azt tanítják: a püspököknek - mint az előbb bizonyítottuk - nincs hatalmuk rá, hogy az evangéliummal ellentétben rendeljenek el valamit. Ezt elismerik az egyházi törvények is, végig az egész IX. szakaszban. Továbbá: ellenkezik a Szentírással vallásos szokások bevezetése azért, hogy megtartásukkal eleget tegyünk a bűnökért, vagy érdemessé legyünk a megigazulásra. Krisztus dicsőséges érdeme szenved sérelmet, ha azt gondoljuk, az ilyen hagyományos szokások által leszünk igazakká. Már pedig kétségtelen, hogy az egyházban e miatt a meggyőződés miatt szaporodtak el a hagyományok szinte a végtelenségig, viszont háttérbe szorult a tanítás a hitről és a hitből eredő igazságról. Mert minduntalan szaporították az ünnepeket, bőjti időszakokat rendeltek el, új szertartásokat és rendeket alkottak; szerzőik ugyanis azt gondolták, hogy ezekkel a cselekedetekkel lehet érdemet szerezni a kegyelemre. Így sokasodtak meg egykor a bűnbánati gyakorlat szabályai; még látjuk bizonyos nyomukat az elégtételül szolgáló cselekedetekben.

Ugyancsak Isten parancsa ellen cselekszenek a hagyományok szerzői, amikor bűnnek nyilvánítanak olyasmit, ami ételekkel, napokkal stb. kapcsolatos, és a törvény szolgaságával terhelik meg az egyházat. Mintha bizony a megigazulás megérdemlése végett a keresztyéneknél is a lévitákéhoz hasonló istentiszteleti formára lenne szükség, s ennek elrendezését Isten az apostolokra, meg a püspökökre bízta volna! Ilyenformán írnak egyesek. S úgy látszik, részben a mózesi törvények példája vezette félre a pápákat. Innen származnak az ilyen nyomasztó terhek: halálos bűn ünnepnapon testi munkát végezni, még ha nem botránkoztatnánk is meg másokat, - bizonyos ételek beszennyezik a lelkiismeretet, - a nem-természetes, hanem testet sanyargató bőjtölés Istent kiengesztelő cselekedet, - a megszabott imádkozási idők elmulasztása halálos bűn, - végül, "fenntartott esetben" a bűn csak akkor nyerhet bocsánatot, ha ehhez az illetékes egyházi hatóság hozzájárult; pedig itt a kánonok maguk nem a bűnnek, hanem az egyházi büntetésnek a fenntartásáról beszélnek.

Honnan van a püspököknek joguk arra, hogy - a lelkiismeret bilincsbe verésére - ilyen hagyományos előírásokat kényszerítsenek rá a gyülekezetekre? Hiszen Péter megtiltja, hogy igát tegyenek a tanítványok nyakába! (Csel 15,10)._Hiszen Pál szerint a hatalom nekik építésre adatott nem rontásra! (2 Kor 10,8). Miért sokasítják hát a bűnöket az ilyesfajta hagyományos szokások követelésével?

De vannak erre nézve világos bizonyságaink is. Ezek megtiltják vallásos szokások bevezetését Isten kiengesztelése céljából, vagy azzal a megokolással, hogy szükségesek az üdvösséghez. Pál ezt mondja: "Senki azért titeket meg ne ítéljen evésért vagy ivásért, avagy ünnep vagy újhold vagy szombat dolgában", 45 Kol 2,16. Továbbá: "Ha meghalván a Krisztussal, megszabadultatok e világ elemi tanításaitól, miért terheltetitek magatokat, , mintha e világban élők volnátok, efféle rendelésekkel: ne fogd meg, meg se kóstold, még csak ne is illesd (amik mind a velük való élés által elfogyasztásra vannak rendelve), az emberek parancsolatai és tanításai szerint, amelyek bölcsességnek látszanak" (Kol 2,20-23). "Nem ügyelvén zsidó mesékre és az igazságot megvető emberek parancsolataira", Tit 1,14.

Mt 15,14 szerint Krisztus ezt mondja azokról, akik a hagyományok megtartását követelik: hagyjátok őket, vakok és vakok vezetői! Egyúttal helytelennek ítéli Isten ilyen tiszteletét. "Minden plánta, amelyet nem az én mennyei Atyám plántált, kitépetik" (Mt .1.5,13).

Ha a püspököknek joguk van rá, hogy ilyen hagyományos szokásokkal terheljék meg a lelkiismeretet, akkor miért tiltja meg annyiszor az Irás vallásos előírások bevezetését'? Miért nevezi azokat "gonosz lelkek tanításának"? (1 Tim 4,1 kk). Vajon erre hiába figyelmeztetett már jóelőre a Szentlélek?

Az evangéliummal ellentétben áll minden olyan vallásos előírás, amelyet vagy azért hoztak szokásba, mintha nélkülözhetetlen lenne, vagy azzal a gondolattal, hogy érdemet szerez a megigazulásra. Ebből tehát az következik, hogya püspököknek sem szabad Isten tiszteletének ilyen formáit bevezetniük vagy ezeket oly módon megkövetelniük, mintha nélküllözhetetlenek volnának. Mert nagy szükség van rá, hogya gyülekezetekben megőrizzék a keresztyén szabadságról szóló tanítást: a törvény szolgasága nem szükséges a megigazuláshoz. Amint a Galáciai levélben meg van írva: "Ne kötelezzétek meg ismét magatokat sz.olgaságnak igájávaI" 1,'29 (5,1). Nagy szükség van rá, hogy ragaszkodjunk az evangélium fő üzenetéhez: a kegyelmet a Krisztusba-vetett hit által kapjuk, nem pedig bizonyos szabályok megtartása vagy olyan vallásos cselekmények által, amelyek emberi rendelések.

Mi akkor hát a helyes vélemény a vasárnapról és a hasonló templomi szertartásokról'? A mieink erre azt felelik: a püpököknek vagy lelkészeknek szabadságukban áll rendszabályokat hozni azért, hogy az egyházban rend legyen; de nem azért, hogy ezekkel tegyünk eleget a bűnökért, vagy a velük megterhelt lelkiismeret azt vélje: megtartásuk Isten tiszteletének elengedhetetlen része. Így rendeli el Pál, hogy a nők fögjék be fejüket a gyülekezetben (1 Kor 11,5 k), és hogy a gyülekezetben az írásmagyarázókat rendben hallgassák meg (1 Kor 14,30).

Az a helyes dolog, hogy a gyülekezetek az ilyen rendtartásoknak a szeretet és békesség kedvéért engedelmeskedjenek és úgy tartsák meg őket, hogy egyik a másikat meg ne botránkoztassa, hanem rendben, zavartalanul történjék minden a gyülekezetben. Csak az emberek lelkiismeretét meg ne terhelje, se azt ne gondolják, hogy mindez szükséges az üdvösséghez; nehogy bűnnel vádolják magukat, ha mások botránkoztatása nélkül valamelyiket megszegnék. Aminthogy senki sem mondja vétkesnek azt az asszonyt, aki mások botránkoztatása nélkül nyilvánosan fedetlen fővel jelenik meg.

Ez a módja a vasárnap, a húsvét, a pünkösd s a hozzájuk hasonló ünnepek és szertartások megtartásának. Akik azt gondolják, hogy az egyház határozatával rendelték el és tették szükségessé a szombatnap helyett a vasárnap megtartását, azok helytelenül gondolkoznak. Az Irás törölte el a szombatot, nem az egyház. Mert az evangélium kinyilatkoztatása óta minden mózesi szertartás elhagyható. De mivel szükség volt egy meghatározott nap kiválasztására, hogy a nép tudja, mikor kell összegyülekeznie, nyilván ezért jelölte ki az egyház a vasárnapot. Úgy látszik, ez azért is megfelelt, hogy az emberek előtt ott legyen a keresztyén szabadság példája, és megtudják: sem a szombat, sem más nap megtartása nem szükséges.

Iszonyú nagy viták folytak a törvény megváltozásáról, az "új törvény" szertartásairól és a szombatnap megváltoztatásáról. Ezek mind abból a téves meggyőződésből származtak, hogy az egyházban a lévitákéhoz hasonló istentiszteleti formának kell lennie, s hogy Krisztus az apostolokra, meg a püspökökre bízta: gondoljanak ki új, az üdvösséghez nélkülözhetetlen szertartásokat. Ezek a tévedések azért csúsztak be az egyházba, mert nem tanítottak elég világosan a hitből származó igazságról. Egyesek arról vitáznak, hogy a vasárnap megtartása nem isteni törvényen alapul ugyan, mégis úgy kell megtartani, mintha isteni törvény volna; megszabják, hogy ünnepnapon mennyit szabad dolgozni. Mi egyebek az ilyesfajta viták, mint a lelkiismeret tőrbeejtése? Bár megpróbálják a hagyomány megértőbb magyarázatát is, a könnyítés mindaddig elérhetetlen marad, ameddig (a hagyományt) nélkülözhetetlennek tartják. Ez viszont mindenképpen így marad ott, ahol nem ismerik a hitből származó igazságot és a keresztyén szabadságot.

Az apostolok elrendelték a vértől való tartózkodást stb. (Csel 15,20 kk). Most ki tartja ezt meg? Lám, akik nem tartják meg, mégsem vétkeznek! Mert maguk az apostolok sem akarták ilyen szolgasággal megterhelni a lelkiismeretet; csak a botránkoztatás elkerülése végett adták ki egyidőre ezt a tilalmat. Ebben a rendelkezésben arra kell néznünk, ami az evangélium maradandó szándéka.

Alig van egyházi kánon, amelyet pontosan megtartanak. Napról napra sok válik közülük idejétmúlttá, még azoknál is, akik a hagyomány védelmezői. Az emberek lelkiismeretén nem is lehet másképpen segíteni, csak ezzel a méltányos értelmezésseI: tudnunk kell így megtartani őket, hogy ne gondoljuk ezt feltétlenül szükségesnek, és ne érje sérelem a lelkiismeretet, ha a gyakorlat meg is változtatna valamit ilyen dolgokban.

Könnyen elérhetnék a püspökök a törvényes engedelmesség megmaradását, ha nem sürgetnék annyira olyan hagyományok megtartását, amelyeket jó lelkiismerettel lehetetlen megtartani. Most is eltiltják a papokat a házasságtól és nem vesznek fel a papi rendbe senkit, míg esküt nem tesz rá, hogy nem akarja hirdetni az evangélium tiszta tanítását. Gyülekezeteink nem azt kívánják, hogy a püspökök a saját tekintélyük feláldozásával állítsák helyre az egyetértést, - bár a jó pásztorokhoz még ez is illenék! Csak azt kívánják, hogy azokon az igazságtalan terheken könnyítsenek, amelyek újabb keletűek, s az egyetemes keresztyén egyház szokásával ellentétben nyertek jóváhagyást. Ezeknek a rendelkezéseknek kezdetben talán voltak elfogadható okaik. A későbbi időkben azonban már nem felelnek meg. Néhányról az is nyilvánvaló, hogy tévedésből fogadták el. Ezért a püspökök jóakaratához az illenék, hogy most enyhítsenek rajtuk; mert az ilyen változtatás nem rendíti meg az egyház egységét. Hiszen sok emberi hagyomány megváltozott az idők során, amint ezt maguk a kánonok is mutatják. Ha pedig lehetetlen elérni azoknak a szabályoknak a könnyítését, amelyeket bűn nélkül lehetetlen rnegtartani, akkor az apostoli szabályt kell követnünk. Ez azt parancsolja: Istennek inkább kell engedelmeskedni, mint az embereknek (Csel 5,29).

Péter megtiltja a püspököknek, hogy uralkodjanak és hatalmaskodjanak a gyülekezeteken (1 Pt 5,2 k). Nem arról van szó, hogya püspökök lemondjanak hatalmukról. Egyedül azt kívánjuk tőlük, engedjék meg az evangélium tiszta tanítását és könnyítsenek azon a néhány rendszabályon, amelyet bűn nélkül lehetetlen megtartani! Mert ha ezt nem teszik meg, ám lássák, hogyan adnak majd számot Isten színe előtt, amiért ezzel a megátalkodottsággalokot adnak az egyházszakadásra.

Felsoroltuk azokat a fő cikkeket, amelyekről - mint ez kitűnt - vita folyik. Bár jóval több visszaélésről is beszélhettünk volna, a hosszadalmasság kerülése végett csak a fő kérdéseket foglaltuk össze. Súlyos panaszok hallatszottak még a búcsúkkal, a zarándoklatokkal és a kiközösítés körüli visszaélésekkel kapcsolatban. Sokat zaklatták a gyülekezeteket a vándorló barátok. A lelkészeknek vég nélküli vitáik voltak a szerzetesekkel a parókusi jog, a gyónás, a temetés és számtalan más dolog miatt. Az ilyesfajta vitás kérdéseket mellőztük, hogy rövidre fogva könnyebben érthető legyen, mi ebben az ügyben a fontosabb. Semmit sem mondtunk vagy soroltunk itt fel sértő szándékkal. Csak azokat a dolgokat adtuk elő, amelyeknek elmondása szükségesnek látszott, hogy mindenki megérthesse: sem tanításunkban, sem szertartásainkban nem fogadtunk el semmi olyat, ami ellenkeznék a Szentírással vagy az egyetemes keresztyén egyházzal. Mert mi szemmelláthatóan a legnagyobb gonddal vigyáztunk rá, hogy valamilyen újfajta tévtanok be ne lopózzanak gyülekezeteinkbe.

Ezeket a föntebb írásba foglalt cikkeket kívántuk Császári Felséged rendelete értelmében átnyújtani, hogy belőlük nyilvánvalóvá legyen hitvallásunk és ismeretessé váljék azok tanításának rövid foglalata, akik a mi részünkön tanítanak. Ha ebben a hitvallásban valaki hiányol még valamit, készen vagyunk rá, hogy Isten segítségével bővebb felvilágosítást adjunk a Szent írás szerint.

Császári Felségednek hívei és alattvalói:


János szász herceg, választófejedelem.
György brandenburgi őrgróf
Ernő lüneburgi herceg, saját kezével.
Fülöp hesseni tartománygróf, aláírta.
János Frigyes szász herceg.
Ferenc lüneburgi herceg
Farkas anhalti fejedelem
Nürnberg tanácsa és előljárósága
Reutlingen tanácsa