SENECA

AZ ÉLET RÖVIDSÉGÉRŐL

 



A HALANDÓK nagyobbik része, Paulinusom, panaszkodik a természet fukarsága miatt, mivel csekély időtartamra születünk,és mert a nekünk adott időnek ezek a szakaszai is annyira gyorsan, annyira rohanva telnek el, hogy – néhány nagyon kevés kivételtől eltekintve – a többieket még az életre való készülődésük közben elhagyja életük. Ezen a – közhit szerinti– bajon nemcsak az átlagember és az együgyû tömeg sóhajtozik, hanem kiváltotta ez az érzés a híres emberek panaszait is. Ebből fakadt a legnagyobb orvosnak ama feljajdulása:


"Az élet rövid, a tudomány hosszú",

s ebből fakadt az ezt magyarázó Arisztotelésznek a természettel folytatott, bölcshöz
legkevésbé sem illő perlekedése:

"ez az állatoknak oly hosszú
életkort kegyeskedett adni, hogy öt vagy tíz évszázadon át is
elélnek, míg az oly sok és nagy dologra született ember számára
sokkal idébb van ez a határ".


Csakhogy nem az időnk csekély, hanem sokat elvesztegetünk belőle. Az élet elég hosszú, sőt bőségesen elegendőnek kaptuk a legjelentősebb dolgok véghezvitelére, ha az egészét
jól osztjuk be; ha azonban dőzsölő és nemtörődöm magatartásunk következtében szétfolyik, ha semmi hasznos dologra nem fordítjuk, az utolsó kényszerhelyzet hatására csak a végén
vesszük észre, hogy eltelt, amiről nem is fogtuk fel, hogy telik. Így van: nem rövidnek kapjuk az életet, hanem azzá tesszük; nem szûkében vagyunk, hanem tékozoljuk. Mint ahogy
a dús, királyi kincsek, mihelyt rossz uralkodóra szállnak, pillanatok alatt elherdálódnak, viszont bármilyen csekély vagyon, ha jó sáfárra bízzák, a használat révén növekedik, ugyanígy hosszúra nyúlik az életideje közülünk annak, aki jól gazdálkodik
vele.


MIÉRT panaszkodunk a természetre? Az jóindulatúan viselkedett: az élet, ha hozzáértően használjuk, hosszú. Csakhogy egyikünk a kielégíthetetlen kapzsiság rabja, másikunk a felesleges fáradalmak közepette buzgólkodó serénységé; egyikünk bortól van elázva, másikunk a tétlenségtől zsibbadt; egyikünket a mindig a másik ítéletétől függő becsvágy meríti ki, másikunkat az adás-vevés heves vágya hajszolja körbe a nyereség reményével az egész földön, az összes tengeren; némelyeket, akik mindig mások veszedelmén munkálkodnak, vagy a maguké miatt aggódnak, a katonáskodás utáni vágy gyötör; vannak, akiket a rangban fölöttük állók hálátlan körüludvarlása emészt el örökös szolgasággal, sokakat vagy a más sorsára való irigykedés, vagy a maguké miatti panaszkodás
foglal le; legtöbbeket, akik semmi határozott célt nem követnek, csapongó, állhatatlan, magával nem békülő nyugtalanságuk hány-vet ide-oda új terveikkel; másoknak semmi
sem tetszik, ami pályájuknak irányt szabhatna, hanem tunyán, ásítozás közben éri el őket végzetük: úgyhogy nem kételkedem annak igaz voltában, ami a legnagyobb költőnél mint isteni jóslat hangzik el:

"amit megélünk, csekély része életünknek az".


Egyébként minden, ami üresjárat, nem élet, hanem idő. Hibáik mindenfelől szorongatják és körbeveszik őket, nem engedik sem azt, hogy felkeljenek, sem azt, hogy szemüket
fölemeljék az igazság látására, hanem lenyomva tartják őket, elmerülve és belecövekelve vágyakozásukba. Soha sem lehet önmagukhoz menekülniök: ha néha osztályrészükül jut némi nyugalom, akkor is hányódnak, akárcsak a mélységes tenger, amelyen a szél elülte után is van hullámzás, és sohasem áll be számukra a szélcsend vágyaiktól. Gondolod, azokról beszélek, akiknek köztudottak nyavalyáik? Mily sokaknak szívja ki vérét idővel az ékesszólás és tehetségük naponkénti fitogtatása! Mily sokan sápadtak a folytonos dorbézolástól! Mily sokaknak nem hagy semmi szabad időt clienseik tömege, mely körülveszi őket! Szóval, tekints végig rajtuk, a legutolsóktól a legfőbbekig: ez ügyvédkedik, az tanúnak szaladgál, ez kockáztat, az védekezik, amaz ítélkezik; egyikük sem önmagával
törődik, hanem egyik a másikért emészti magát. Kérdezősködj azok felől, akiknek mindenki tudja a nevét! Arról ismerszenek meg, hogy ez annak a híve, az amazé, de a
magáé egyik sem. Azután meg itt van egyesek teljességgel elmebajos méltatlankodása: panaszkodnak az előkelők dölyfe miatt, hogy azok nem érnek rá, amikor hozzájuk akarnak járulni. Merészelhet panaszkodni másnak a gőgje miatt bárki, aki maga soha nem ér rá önmaga számára? Ő legalább, akárki vagy is, pöffeteg képpel ugyan, de valamikor figyelmére méltatott, odafordította fülét szavaid felé, oldala mellé vett; te viszont
soha nem tartottad méltónak sem azt, hogy megnézd, sem azt, hogy meghallgasd magad. Nincs hát jogod hozzá, hogy ilyen kötelességeket rój másra, már csak azért sem,
mert ha eléje járulhattál volna, azt sem azért tetted volna, mert a másikkal akartál együtt lenni, hanem mert magaddal nem bírtál ellenni.

 


[AZ ÉLET RÖVIDSÉGÉRőL, Kr. u. 50.
ford., Bollók János, Seneca Kiadó, Pécs, 1992, 17–21. o. ]